Slideshow with pictures of all the texts and poems created during this unconventional and inspiring day. The day was filled with creative writing workshops that went beyond normality: we painted with words, played wordgames, created poems thanks to our smartphone and read stories next to a virtual bonfire!

A special prize was given to Zsolt Oláh for his witty essay on the forrunners of social media in the Budapest café culture in the first decades of the 20th century.

Modern társadalmi problémák a századfordulós Magyarországon és napjainkban

 Az elmúlt húsz évben jelentősen megváltozott az információáramlás módja és sebessége az egész világon. A világháló létrejöttével korábban elképzelhetetlen erőforrások kerültek karnyújtásnyi távolságra a mindennapi felhasználóktól, ezzel átalakítva többek között a társadalmi szervezőerők rendszerét is.

Nagyjából tíz, tizenöt évvel ezelőtt pedig megjelentek a közösségi oldalak, melyek alapvetően változtatták meg az emberi kapcsolatok létrejöttének és fenntartásának lehetőségeit.

Közhely, hogy a világhálón néhány kattintással elképesztő mennyiségű információt érhetünk el, rövidebb idő alatt és kevesebb befektetett energiával, mint eddig bármikor.

Ennek közvetlen következménye, hogy az elmúlt években divatos lett mindig "jelen lenni", és trendi, ha az ember minden aktuális közéleti, politikai, tudományos témához hozzá tud szólni, hozzá tudja fűzni ezekhez a saját véleményét.

Ez az első pillantásra új keletű társadalmi jelenség közvetlenül vezet az emberekben kialakuló "információéhséghez", ami tulajdonképpen egy pszichés kényszer, vágyódás az állandó és teljes tájékozottságra a világban zajló aktuális eseményekről.

Ez az attitűd egyébként olyan kellemetlen következményekkel járhat, mint a világhálón eltöltött számtalan sok óra, amely akár más hasznos tevékenységek kárára is válhat, vagy például a híranyagok pihenés nélküli olvasása nyomán azok (túlnyomórészt) negatív jellegéből adódóan kialakuló mentális problémák, mint motiválatlanság, depressziós tünetek stb.

Az egész jelenség rendkívül alaposan kutatott, kiváló szakirodalma létezik világszinten épp úgy, mint magyar nyelven. Ennek oka, hogy a jelenség a látszat ellenére egyáltalán nem új keletű, csak az elmúlt években a technológia fejlődésének köszönhetően egy új szintet ért el.

Ugyanezen aggodalmak már felmerültek a mobiltelefonok elterjedésekor (lásd "jelen lenni"), vagy a televízió és a rádió népszerűvé válásának idején, a korábbinál sokkal gyorsabban terjedő hírekkel kapcsolatban.

Kosztolányi Dezső Esti Kornél című regényének tanúsága szerint pedig már a századforduló Magyarországán is jelen volt ugyanez a társadalmi szintű jelenség.

Ahogy ötödik fejezetben Kosztolányi leírja, a kávéházban a vendégek valósággal csüngtek a telefonokon, olyannyira, hogy fél óráig tartott egy szabad vonalat találni, ha telefonálni kívánt az ember.

Kanicky (Esti barátja) a fejezetben előbb hevesen telefonál, majd percek elteltével máris levelet küld annak, akivel az imént beszélt. Még a telefonfülkéig sem hajlandó egyedül elsétálni, szünet nélkül igényli barátai társaságát.

A kávéház közönségét az író úgy jellemzi, mint ahol mindenki ismer mindenkit. Azonban ezek csak roppant felületes ismeretségek.

Esti Kornél "mindennapos ismerősök"-nek titulálja a többi vendéget. Elmesélik egymásnak az életüket, emlékeiket, szerelmi történeteiket, terveiket, aztán, ha jónak látják, be is mutatkoznak, sőt, talán meg is jegyzik egymás nevét.

Esti úgy érzi, rokon mindenkivel és mindennel, ám a valóságban ezek csak pillanatnyi ideig tartó ismeretségek.

A törzsközönség a maguknál idősebb korosztályt kifejezett megvetéssel kezeli, kizárja, hisz azok „negyven, ötven évesek, úgyis meg fognak dögleni”

Ez az attitűd ismerős lehet a modern fogyasztói társadalom reklámjai, filmjei kapcsán, amelyek mintha mind egy csodás, mesebeli helyen játszódnának, ahol “a fiataloké a világ”.

Ezen tendenciák pedig kivétel nélkül párhuzamba állíthatók a modern közösségi oldalak világával, a 21. század információs társadalmával.

A teljesség igénye nélkül néhány jellegzetes közös pont:

-     Permanens igény a külső ingerek iránt:

„Ebben a harsány lármában érezték életük ütemét, azt, hogy mennek valahová..”

Ha nem érik szereplőinket kívülről folyamatosan újabb és újabb, egyre intenzívebb ingerek, az a tétlenség érzetet kelti bennük.

-       A rengeteg külső inger miatt lecsökkenő koncentrációs képesség

„Kanicky pár mondatot írt a krokiból. Megint abbahagyta az írást”

-       Igény az információcserére más emberekkel

(Permanens igény a külső forrásból származó önigazolásra)

Szűnni nem akaró igényük, hogy másoknak megmutathassák kiváló tájékozottságukat.

Ennek a módja pedig a vita, valamint az újabb és újabb kérdések kölcsönös feltevése és azonnali megválaszolása.

„Fölvetették a legfurcsább kérdéseket, mi lenne, ha valami nem úgy volna, amint van? Nem, ők nem voltak megelégedve a teremtéssel.”

„Mind egyszerre beszéltek. Arról, hogy van-e az embernek szabad akarata, hogy milyen alakú a pestisbaktérium, hogy mennyi Angliában a munkabér, hogy milyen messze van a Sirius, hogy mit értett Nietzsche az “örök visszatérés”-en, hogy jogos-e a homoszexualitás, és hogy Anatole France zsidó-e.”

-       A megállás nélküli információhabzsolás miatti időhiány, ami ellehetetleníti a megfontolt és kritikus gondolkodást

„Mindennek bele akartak hatolni az értelmébe, gyorsan és alaposan, mert bár nagyon fiatalok voltak valamennyien, alig többek húszévesnél, úgy érezték, hogy már nincs sok idejük.”

„Minden elméletet meghallgatott, s ezeket azonnal magáévá is tette.”

Lényeges szempont az összes felsorolt cselekvés alapvetően könnyű volta, az erőfeszítések mellőzése.

Mintha csak azt mondanánk, “Hiszen pár kattintás az interneten”.

„Megkímélik a cselekvés nyűgétől, a szaván fogják, és nem adnak neki időt, hogy később mégis visszatáncoljon.”

-       Az így létrejövő helyzet következményeként kialakul egy káros állapot, amely gyakorlatilag pszichés függést jelent, az információáramlástól való permanens függőséget.

Az egyén éltető elemévé válik az információ fogyasztása, amely eszközből céllá változik, és már kóros méreteket ölt.

Ahogy Kosztolányi írja:

„…tovább gyötörje örökké kíváncsi, mohó és játszi szellemét, s lázasan figyelte magában a belső lüktetést, olvasta ütőerét, mely százharmincat vert, boldogan olvasta, mint uzsorás a pénzét.”

Összegzés:

A fentiek fényében kijelenthető, hogy amennyiben Kosztolányi regényét korhű leírásnak tekintjük, akkor napjaink problémája, a közösségi oldalak irányába kialakuló függés a legkevésbé sem új keletű jelenség.

Mindösszesen csak új formában jelent meg a huszonegyedik század tízes éveiben, azonban mint olyan, már száz éve is ismert volt, és éppen ezért az okai leginkább magában az emberi viselkedésben keresendők.

The following text was written by one of the participating children, Frida:

Vándor

Hajnali csönd. Minden fűszálon egy-egy csepp harmat hintázik, az egész erdő párában és vízben úszik. Egy ház áll a rét közepén. Mintha egy meséből lépett volna elő, piros tetején madarak tanyáznak. Ablaka előtt a függönyök elhúzva. Ebben a kunyhóban él a vándor. Bár Életében nem járt soha sehol, ide született, itt élt és él. Küszöbét sem lépte át még egyszer sem. Távol áll tőle minden kalandozás, vidámság, szomorúság, ismerős vendég, és ismeretlen ember. Napjait egy dolog tölti ki, az unalom. Hiába lakik egy erdő mélyén, elrejtett zugban, hiába dalolnak fölötte a madarak, hiába süt be a napfény reggelente az ablakán, és hiába szökik át a függönyökön, hiába csúszik el ágyán, párnáján. Mert fél. Fél az idegentől, mert gyávának tartja magát. Így inkább elzárkózott, retteg tőle, hogy ha valakivel találkozna, megijedne. Fél a félelemtől. Álmában pedig sokszor jár messzi tájakon, kergetőzik a szél szállította pitypang-szirmocskákkal, sétál képzelt városokban, van Élete, szerelme, vannak barátai, ellenségei. Egy látomás mindig visszatér hozzá. Mikor elalszik álom formájában sokszor kísérti. Ilyenkor szegényen barangol, erdőkön, mezőkön, de tudja, hogy fontos. Azután királlyá változik, gazdag, fürdik az aranyban, de úgy érezi, jelentéktelen. És hiába lakik valós, erdei házában, vagy álombeli királyi palotában, mindig csak vándorol.

The following text was written by one of the participating adults, Flóra:

Szerelmes vers a tudatalattihoz

üveggel és hamuval borítva megbotlottam az időben

mert az idő a legkegyetlenebb

egy bakelitízű tökéletlenségen rágódva bekúszom az irodai post-itek alá

és figyelem az elsuhanó lépteket,

ahogy egy cápa árnyéka vetül az aqvuáriumra

műanyag delfin zselégyertyában; az ilyeneket eleve földönkívüli szuvenírnek gyártják

mert nem akarok egyedül maradni a Merkúron

és a tekinteted egy üres hotel hajnali háromkor,a sivatag közepén;

minden lámpa ég

üres, funkció nélküli. mint a reinkarnáció nélküli halál

nézz fel. már halott csillagok fényét látod

a lovasok újra úton vannak, hogy jöjj és láss

én az államközi autópályán száguldok; félúton a semmi felé

hajnali háromkor

és keresek valakit, akire illik a leírásod

de nem hiszem, hogy léteznek,

de nem hiszem, hogy létezel

nem hiszem, hogy létezek

On 12 October we experimented with the "3 given words and a postcard"-technique to write a meaningful poem.

Thursday, April 25, 2019 from 10:00 am till 1:00 pm

literary workshop and round-table discussion in Három Holló / Drei Raben (Budapest, Piarista köz 1.)

EUROPEAN WRITERS’ WORKSHOP

with the European Literary Award winning Ina Vultchanova (Bulgaria) and Osvalds Zebris (Latvia)

with European First Novelists from Austria, Belgium, Bulgaria, Cyprus, Croatia, Czech Republic, Denmark, Finland, France, Germany, Hungary, Ireland, Italy, the Netherlands, Norway, Poland, Portugal, Romania, Slovakia, Slovenia, Switzerland, Turkey

and presentations by Helena Bijnens (Belgium) and Benedek Totth (Hungary)

additional workshop for secondary school students

organized by Szépírók Társasága in cooperation with EUNIC Hungary and the International Book Festival Budapest in the framework of the Creative Europe project SILO.

Photo by Gabriella Csoszó.

Staren naar de toekomst. Bang, spannend, toch nieuwsgierig. Onschuld.

the following text was written by one of the participating children, Lizi:

Naplemente

A vakáció első napján máris elhagytam Budapestet, és Siófokra utaztam. Legfőképp sportolni szeretek itt, de másért is lejárok. A város végén van egy kicsi ház, ahonnan csodásan látni a naplementét, ami végig vonul a Balatonon. Itt régen egy család élt két gyerekkel, de ma már teljesen elhagyatott. Azért nem omlottak össze borostyánnal teli falai, mert évekkel ezelőtt fel lett újítva. A kertjében áll egy rozsdás hinta és még sok gyomnövény. A szépsége a háznak, hogy tavaly nyáron találtam benne egy dobozt. Egy doboz magában nem érdekes, csak ami benne van. Levelek és fényképek sokaságaira leltem rá, amiket nagy részben naplementekor fotóztak. Van köztük olyan, amikor a két gyerek a Balatonban áll, amikor a család jön haza vitorlázásból, és még sok más. Megtaláltam a nagymama leveleit, amiket az unokának írt, és csomó baráti levelet. Azóta, mióta rábukkantam, mindig ide járok. Alkonyatkor szólok anyukámnak, hogy elmegyek és megnézem a naplementét. Ez igaz is, de még soha nem mondtam meg, hogy hol is figyelem ezt a csodálatos természeti jelenséget. Leülők a gazra a ház kertjében és bámulom, ahogy a nap beszínezi a vizet a sárga, a piros és a meleg színek árnyalatával. Mivel hogy nyár van és este későn megy le a nap, ezért anyukámnak nem tűnik fel, ha sokáig maradok. Aztán mindig hazamegyek és másnap megismételem az egészet.

My first anxiety came when she was at the neurologist. I don't know where it came from because she wasn’t worried herself.

She had tried everything for her back: chiropractor, physiotherapist, injections at the doctor’s. It helped a little at first, but when I called again... That stupid back.

The doctor wanted her to see the neurologist in Aarhus. He lived out by the coast not far from me, so they came by for coffee afterwards. I had bought food and wine because I thought for sure they would stay for dinner. But everything was already different. She simply didn’t have the energy, she said. I want to go home now. That wasn’t at all like her!

At that time, no one had even thought of the ugly word. That came later. But it was as if my subconscious was already sending me signals. I’d just won a book in a competition at a bookshop. On the internet. I‘d unpacked it that same afternoon, it was on the table.

She’d started reading a lot. We used to discuss the novels we had read since last time. Exchange best titles.

Thorstein Thomsen: Snow on her face, she read the cover aloud, and asked: Is it good?

-       I don't know, I’ve only just opened the parcel.

Then I heard myself saying: Would you like to have it?

Oh, no. You read it first. Then I can borrow it from you.

No. Here, take it. I want you to have it. 

It felt as if it was really important that she accepted the book.

I felt the same way when my younger brother disappeared when I was eight years old. I had a strange feeling that something very, very bad was going to happen. Back then I took to my bed Got under the covers and tried to fall asleep.

This time, the book became something to sort of ward off the evil that I instinctively already knew would come.

When I visited her for the first time at hospital, the book was on her bedside table next to all the flowers and lemonade. In the end, the pain was so bad that she couldn’t even lie in her bed. She screamed. And the ambulance came to pick her up at the same time as the answer came from the scan the neurologist had ordered. Metastases everywhere …. In her bones ... in her back. But it came from her lungs. She smoked like a chimney.

-       Have you read it?

-       No, I haven’t really got around to it.

-       How the hell could I not think about it? Then she said the word. For the first time. Cancer. It didn’t even cross my mind. Hell, I really thought it was my back.

And it really was odd that it hadn’t crossed her mind. She was a senior nurse at the local hospital. An experienced surgery nurse. I clearly remember the first time she assisted in open lung surgery on a patient with smoker’s lungs.

-       Yuck! That’s disgusting. It really does shows up on the lungs.

But she kept on smoking. She took her last puff of the day just before lying down to sleep and her first puff straight after waking up in the morning. There was always a pack on her bedside table.

But because cancer often sneaks up on you. And because she had overlooked all of the symptoms, her death became a terribly bitter story.

And literally a race against time and bureaucracy. An ambush that none of us really had the strength to fight.

Don’t fall ill in the spring. We said to each other afterwards. When before we knew what was happening we’d lost her’. Because spring is full of holidays and days off. Tests results are delayed. Laboratories are closed. There’s no vacant beds. And even the smallest examinations take forever. And the next stop was the hospice. She didn’t come back home again. She didn’t come back home again. Crazy! Not giving her any time at home felt like an act of violence.

We’re sitting in the waiting room. It’s cold. Perhaps I should’ve put some more clothes on? Or something else ... You’re reading a magazine about gardens; you love gardening and you say that you were in the garden yesterday and moved your gladioli away from the lawn, so you could mow it. It had already grown long and was green again after the three months without rain.

You’re called in next, and I’m allowed to go in with you. The nurse is nice. "Yes, of course you can go in.” - "No, you just come with us, there’ll be no one other than your mother in the room during the radiotherapy." I watch how they sight the green laser beams precisely over the purple crosses drawn on your skin.

"Come with me. It won’t take long."

Then I'm sitting in the waiting room again, flicking through the gardening and fashion magazines: well decorated bushes, faces and bodies. I’ve written in my diary "Mum beams", but you’re hardly beaming when you leave there. You get smaller and smaller every time I see you. We stay there because we’ve asked for an extra examination today, we’ve asked them to call a doctor. You’re afraid that a haemorrhoid you’ve been treating for many months is actually another tumour. Can it be right that it’s not getting better? Can it be right that a haemorrhoid is so hard? I’ve insisted on an examination now. We don't need to wait, I can see no reason to worry.

The doctor comes to meet us, her name is Mette. It’s good to know the name of who we’re talking to. It gives it all a personal touch, even though we’ll never see them again. 

Bori Takács got a special prize for her authentic rendering of a child's perspective in a short story about the death of a grandmother.

A nagyi háza

Szeretek zsírkrétával rajzolni. Tetszik, ahogy nyomot hagynak a papíron és az asztalon. Anyának annyira nem tetszik a hatalmas piros folt a nagyi ebédlőasztalán, pedig szerintem szép. Anya elveszi a dobozt, amiben a zsírkréták vannak, és helyette egy bögrét ad, amiben régi, kicsit koszos színesceruzák vannak. Azt hiszi, ezzel nem tudom összekenni az asztalt. De most komolyan, már így is tiszta piszok. Kit zavarna, ha rajzolnék rá egy-két szívecskét vagy egy felhőt?

Megunom a rajzolást, fogócskázni szeretnék. Lecsúszok a székről, és szaladni kezdek a folyosón. Néha hátranézek, hogy lássam, a hajam ugyanúgy száll-e mögöttem, mint legutóbb. Miután elérem az ajtót, nevetve indulok vissza. De alig érem el a konyát, egy szorítást érzek a karomon. A kéz maga felé fordít, én pedig még jobban megijedek, mint az előbb. A ráncos, eres kéz egy görnyedt hátú, vastag szemöldökű, morcos bácsihoz tartozik. Közel hajol, öreg szaga van. A nagyinak nincs ilyen szaga. Neki kimosott ruha és parfüm illata van. A bácsi halkan beszél, de ettől csak még ijesztőbb lesz. Leszid, amiért ezekben az időkben ilyen boldogan futkározom. Mi az, hogy ezekben az időkben? Talán az ebédidőre gondol. Éhes vagyok. De a bácsi nem enged el, még beszél. Nem figyelek rá, inkább a bácsi mögött lévő szobát nézem. A szobát. Apa mindig így hívja. Azt mondja mindig: „Ne menj be A szobába!” És jó erősen megnyomja az a betűt. Annyira elgondolkodom, hogy a bácsi hirtelen eltűnik. Lehet olyan erősen gondoltam arra, hogy elmenjen, hogy tényleg eltűnt. Majd bocsánatot kérek tőle később. Kikerülöm a fekete ruhás embereket, és lassan elindulok a szoba felé. Sötét van, a lámpa meg magasan. A kintről bejövő fénynél látom a nagy szekrényeket, amik egészen a szoba tetejéig érnek. Nem érzem jól magam itt, anyát szeretném. Kiszaladok a szobából, aztán végig a folyosón, végül be a nagy szobába. Anya a nagy asztal mellett áll, és a tányérokat pakolja. Odafutok hozzá, és átölelem a derekát. Érzem az ujjait a hajamban. Megnyugszom. Felemelem a fejem, és rámosolygok. Anya szomorú. Tudom, mert nem olyan nagy a mosolya. Anya fáradt. A szeme alatt sötét foltok vannak. Amikor rákérdezek miért, azt mondja, nem aludt jól, aztán elküld a gyerekszobába játszani.

A gyerekszobában van egy maci. Nem igazi, de nem is plüss. Zöld színű és kerekei vannak. A nagyi kötött rá egy madzagot, és azzal húz minket, körben az egész szobában. Aztán ha elfárad, akkor a tesómmal váltogatjuk, hogy ki ül a macin, és hogy ki húzza a másikat. Ráülök a macira, és a lábammal tolom magam előre. Nem olyan izgalmas, mintha a nagyi húzna, de megteszi. Megint kint vagyok a nagyszobában, nézelődök. A sarokban ott van a nagyi ágya. Szépen le van terítve, nem látszik a kockás takaró, amivel szoktunk takarózni. Pedig a nagyival ebéd után mindig lefekszünk oda, és a nagyi rám teríti a takarót, hogy meg ne fázzak. De ilyenkor én mindig odaadom neki a felét, hogy ő se fázzon meg. Aztán meghallgatjuk az órát, ami a nagyi ágya felett van. Van benne egy kis madár, és kijön, és kiabál. Sokszor és hangosan. De attól még szeretem azt a madarat, mert a nagyi madara. És a nagyit szeretem, a nagyi meg szereti a madarát.

A másik szobában két nagyon nagy ágy van. Szuper jól lehet rajtuk ugrálni, ha anya nem figyel. Amikor sokan alszunk a nagyinál, a tesóim alszanak az ágyon. Az ágy alatt van egy nagy dobozszerű valami, amiben a nagyi a párnákat és a takarókat tartja. Én ott szoktam aludni. Rakunk bele sok takarót, hogy kényelmes legyen. Könnyebb kimenni pisilni este. Csak az a baj, hogy recseg a parketta. Ezt azért tudom, mert a nagyi sokszor elmondja, hogy recseg a parketta. Ezért most már én is tudom: a parketta recseg.

A macin ülve pihenek, amikor egy néni jön oda hozzám. Szürke haja van és szép, kedves arca. A néni szeme könnyes. Lehajol hozzám, azt mondja:

- A nagymamád nagyon szeret téged!

Ezt tudom. Ez olyan, mint a recsegő parketta. Ezt mindenki tudja. A nagyi csinál nekem pogácsát, a nagyi velem énekel, a nagyi játszik velem, a nagyi vesz nekem fagyit a téren, ahol van az a nagy óra. A nagyi vigyáz a házra, ahol majd vele fogok lakni. Mert a nagyi és a ház összetartozik. A ládával a folyosón, a pici konyhával, a szárítókötelekkel a fürdőszobában, a szobával, a gurulós macival, a madárral az órában, és a kockás takaróval együtt. De valami nem jó. A ház itt van a Bécsi kapu téren a ládával a folyosón, a pici konyhával, a szárítókötelekkel a fürdőszobában, a szobával, a gurulós macival, a madárral az órában, és a kockás takaróval együtt. De valami hiányzik. Hol van a nagyi?

The following text was written by one of the participating children, Döme:

Gyökér

Kiültem a kertbe. A szél borzolta a hajamat. Éreztem, ahogy árnyék vetődik az arcomra. Először azt hittem, hogy egy felhő takarja el a napot. Az árnyék nem oszlott. Kinyitottam a szemem, a napot egy fekete, vöröses színű torma takarta el. Nem volt napfogyatkozás. A több árnyalatú gyökér ereszkedett felém. Felocsúdtam képzeletem zegzugaiból, és láttam, hogy egy madárraj repült el felettem. Megnyugodtam. Ekkor egy kopasz, kövér ember kopogott a bejárati ajtón. Kinyitottam az ajtót, megkérdeztem a bácsit, hogy mit szeretne. Azt mondta, hogy most költöztek ide, és szeretne kérni kölcsönbe egy kis gyömbért. Igent mondtam, mert épp sok volt belőle, vagy végül is ezt hittem. A maradékot odaadtam a szomszédnak, és ő elment. Gondoltam, csak megromlana. Aztán nekifogtam ebédet készíteni. Beleszeleteltem a levesbe a sárga- és fehérrépákat, amik tulajdonképpen gyökerek, szakszóval főgyökerek. A hagymát, ami a kis szinte cérna vastagság barna gyökerekhez kapcsolódott, mielőtt egy éles késsel elválasztottam őket egymástól. Az előkészített, kiolvasztott nyúl húst is beleszeleteltem. Halkan megjegyzem, hogy a közhiedelem szerint a nyúl kedvenc zöldsége a répa, és azt már ugye említettem, hogy a répa egy főgyökér. Felöntöttem vízzel. Egy helyen, pontosan nem tudom, hogy hol, az őslakosok gyökereket lereszelve jutnak vízhez. Aztán rájöttem, hogy valahogy fűszerezni kellene az ételt és vajon mi jutott eszembe? Valami tipp? Hát igen! A torma. Sajnos nem volt otthon torma. Ezért elmentem a boltba. Nagyon fáradt voltam, jól esett volna egy energiaital, amibe néha szoktak rakni ginzenget, ami egy értékes gyökér. Amint mentem a járdán, többször is majdnem felbuktam az aszfaltban, ott ahol a fák gyökerei felnyomták a burkolatot. És ezeket a fura összefüggéseket még sokáig sorolhatnám, de sajnos kicsi ez a virtuális papír is. De még este is a vacsoránál a barátom a gyökér munkatársairól beszélt.

The following text was written by one of the participating children, Prisca:

Macska

Hosszú, barna, göndör copfja utána lobog az enyhe szellőben. A tőle jobbra pihenő város ablakaiban fény ragyog, de a koromsötétség, mint egy nyúlós vattacukorfelhő ellepi az épületeket. A lány óvatosan lépked a sárban, a sötétzöld, néhol tüskés növények között, egyenesen a buszmegálló felé.

Egy házibuliból tart hazafelé, lassan hajnali kettő van. Beér a buszmegálló üvegparavánjai közé, és leül a fapadra, ami megszívta magát a levegőben szálldosó párával, így most nedves. Csak mered maga elé csillogó, barna szemeivel. Nincs min töprengenie.

A megálló melletti, sárga fényű lámpa körüli sötétségből négy láb kecses, óvatos, hangtalan, könnyed léptei merészkednek elő. Kivonul a fekete vattacukorfelhőből, megáll ő is az üvegparavánok alatt, és első lábain támaszkodva leül.

Most már ketten merednek maguk elé.

Már kettejüknek nincs min töprengenie.

A balra magasodó erdőn kihaló, fehér fények futnak végig. Az üres busz lassan beáll a megállóba, és kinyílnak ajtajai. A lány feláll a padról, és megindul az első ajtó felé, ahol a sofőr ül a kormánynál. Útközben még lehajol, és egy könnyed mozdulattal felkapja a macskát. Fellép a buszra, majd hátrébb leül az ablak mellé. A macska nekidörgölőzik, és most már ketten mennek haza.

At the closing event one of the special prizes went to Nóra Rózsa for her sensitive description of the social and cultural versatility of a district.

Újpalota

„1968 és 1977 között felépült Újpalota, a főváros egyik legnagyobb lakótelepe.”- írja a wikipédia. Ennyi különlegességet ír erről a területről az oldal. Pedig szerintem sok érdekesség és kettősség lelhető fel itt.

***

A Vásárcsarnokban sok mindent meg lehet tudni az emberekről. Ha az ember lemegy, nagyon könnyen képet kap az itteniekről. Lényegében csak három különböző emberrel lehet találkozni: az elégedettel, a reménykedővel és a kilátástalannal. Aki már régóta él itt, könnyen meg tudja különböztetni őket, csak egy pillantás a szembejövő arcára és már tudod is. Gondolom, nem meglepő az, hogy az elégedettből van a legkevesebb. Ami viszont engem büszkeséggel tölt el, hogy a reménykedők és a kilátástalanok száma közel azonos. Most ezen meg lehet akadni, hogy én erre mégis miért vagyok büszke? Az miért jó, ha ugyanannyi kilátástalan van, mint amennyi reménykedő? Ez egyszerű, ugyanis amíg a pesszimisták nincsenek többségben, addig minden pesszimistára jut egy optimista, aki meg tudja győzni vagy esetleg segíteni neki. Így büszke tudok maradni a társadalomra és az emberekbe vetett hitem is megmarad. Optimistából könnyebb pesszimistát csinálni mint fordítva, így nem szabad, hogy több borúlátó legyen.

***

Egy szokványos vasárnap délután volt. Együtt ebédeltünk a konyhában, az előétel borsóleves volt, a második pedig rántott hús krumplipürével. A konyhaablakból pedig a következő látkép tárult elénk: szemben - az itt szokásos és a miénkkel megegyező - tízemeletes panel, a villamossínek kettészelik az utcát, parkoló kocsik a szemközti ház és a miénk előtt is. A szemben lévő panel mellett és mögött pedig még több panel. Hirtelen megszólal édesapám:

-       Láttátok?

-       Mit? – kérdeztük szinkronban anyámmal.

A szemközti ház nyolcadik emeletének erkélyéről kiugrott egy nő. Szerencséje volt; sok csontja eltört és belső sérülései lettek, de túlélte, mert a kapu felett lévő műanyagtetőre esett. Fura azt mondani, hogy szerencséje volt, hiszen ő valószínűleg nem így élte meg.

***

A füles a fülemben, jó kis pörgős zenét hallgatok és várom a liftet, amikor bejön a kapun a Kosztáné és megáll mellettem. Szokás szerint tele van aggatva arany ékszerekkel, párducmintás felső van rajta és sok smink. Jó és illedelmes gyerekként köszönök neki, mint az elmúlt 17 évben mindig.  Ő pedig beszélgetést kezdeményez, mint mindig. Végre megérkezik a lift, nyúlok az ajtóért, hogy kinyissam, és akkor látja meg a hennát a kezemen.

-       De szép a kezeden az a tetoválás! Igazi?

-       Köszönöm szépen és nem igazi, ez csak henna, én csináltam.

-       Tényleg? Nagyon ügyes vagy.

-       Köszönöm – mondtam és összességében ennyi is lett volna a beszélgetés, ha nem a Kosztánéval szállok be a liftbe, vagy ha esetleg gyorsabb a lift.

-       Nem tudnál nekem is csinálni? – kérdezte.

-       De persze. Mikor?

-       Ráérsz ma délután? – kérdezte, közben megérkezett a lift az ötödikre.

-       Rá – feleltem. Már kiszálltam a liftből és tartottam az ajtót úgy beszélgettünk.

-       Fent vagy a Facebookon? Mert akkor a Gyuszika megkeres és ír neked, hogy hányra gyere fel hozzánk.

-       Igen, fent – mondtam és közben valaki felettünk elkezdett dörömbölni a liftajtón, mert gondolom sietős dolga volt.

Délután, amikor felmentem hozzájuk, az egyik unoka nyitott ajtót. A házban mindenki tudja, hogy a Koszta házaspár túl fiatal nagyszülőknek, hiszen mindketten csak 50 körül vannak. Azt is mindenki tudja, hogy a lányuk ahányszor eltűnik hónapokra, esetleg több mint egy évre, akkor valahogy mindig terhesen kerül elő. A kisebb gyereküket, Gyuszikát, pedig el kellett vinni egy másik általánosba, mert az előzőben a tesitanár miatt eltört a keze. Ezeket a tényeket Kosztáné szíves örömest megosztja boldog-boldogtalannal. Nekik is nagy lakásuk van, mint nekünk, azzal a különbséggel, hogy minden bútor és elektronikai berendezés a legújabb vagy a legdrágább.  Miután kész voltam a hennával megbeszéltük, hogy megyek másnap is, és akkor csinálok hennát a két kicsinek és nagypapinak is. Elkezdtem összeszedni a cuccaimat.

-       Zsuzsikám, mennyivel tartozom? 2000-3000 Forint? – kérdezte a nő.

-       Semennyivel – feleltem.  

-       Na, hát ne csináld már, hisz olyan szép lett, ebből meg lehetne élni. Akkor azt mondd meg mennyibe került a festék.

-       600 Forint, de tényleg nem kell örömmel csináltam és nem fáradtság – mondtam.

-       Dehogynem, ha valaki dolgozik azt meg kell fizetni. Itt egy ezres, addig nem mész ki, amíg nem fogadod el. Majd szólunk a barátainknak is, tudod, akikkel szoktunk menni ezekre az amerikai autós találkozókra és akkor majd lesz egy csomó megbízásod.

-       Rendben köszönöm, viszlát – és ezzel ki is slisszoltam onnan, Kosztáné meg már Gyuszika barátnőjével kiabált, hogy miért nem kért hennát.  

Igen, ők egy igazi újpalotai cigány család, de a jobbik fajtából, ha lehet ilyen bántón fogalmazni. Hiszen a nagypapinak van munkája és a saját kis okosságaikból élnek úgy ahogy, de ezzel nem ártanak senkinek.

***

Újpalota közösségi központja a felső tagozatosoknak a Fő tér. Itt szokott inni a sok szeretethiányos gyerek, akikre a szüleik egyáltalán nem figyelnek. Igen, 12-14 évesekről beszélgetünk.  Az ebbe a társaságba tartozó fiataloknak többnyire rosszak a szociális körülményei, nem tanulnak jól és a szüleik sem foglalkoznak velük. A kerületi iskolákban pedig vagy foglalkoznak velük, vagy nem. Egy ebbe a társaságba tartozó lánnyal volt nekem és édesanyámnak egy megdöbbentő beszélgetésünk. A családról beszélgettünk.

-       Hát, én nem szoktam anyuval beszélgetni. Az a közös programunk, hogy minden este leülünk csöndben egymás mellé, és megnézzük a Barátok közt-öt. Aztán én is megyek a saját szobámba és megy ő is az övébe – mesélte Beka. Anyuval csak csöndben pislogtunk egymásra, hirtelen egyikünk sem tudott erre mit reagálni. Erre folytatta:

-       Nem baj, ha valami bajom van, azt úgysem vele beszélem meg.

-       Akkor kivel? – kérdezte anyu. 

-       Van egy képzelt világom, amiben minden olyan, mint egy mesebeli erdőben. Van egy főboszorkány, aki nem gonosz. Ellinek hívják. Esküvői ruhában van mindig, hosszú uszállyal és fátyollal, az arca pedig gyönyörű. Vele szoktam megbeszélni vagy a barátommal. Mielőtt hülyének néztek tudom, hogy Elli nem valós, de jobb mint a semmi, ha esetleg Benji nem ér rá vagy nem engedi el a bolond mostohaapja.

Ezek után csak annyit érdemes még tudni Bekáról, hogy ki akart menni külföldre tanulni, és ki is ment. Szinte önerőből, de mindenféleképpen szülői támogatás nélkül. A főtéri társaságból ő pont a szerencsések közé tartozik. A többiek abban az egy évben, amíg ő kint volt, ugyanúgy ültek kint a padokon és ittak leckeírás helyett.

***

A mi házunk mindig is vízválasztó volt. A ház elülső oldala a többi panelre nézett, míg a másik oldala a kertes házakra és egészen Budáig el lehet látni. A hátsó részen a kertes házak mellett ott az ovi és a bölcsi. Az épület előtt egy csomó pad, ahova le lehet ülni a szülőknek, amíg várnak a gyerekekre. Volt két-három év, amikor nyáron éjszakánként a csövesek buliztak azokon a padokon. A csöndes lakótelepen éjszaka a házak között nagyon jól visszahangzik minden. A nagypapámmal egyik este megelégeltük, hogy egyikünk sem tud aludni. Fogtunk pár vízibombát, és kidobtuk az erkélyről a csövesek mellé. A tivornyázókat annyira nem hatotta meg a dolog, mi ketten ellenben nagyon jól szórakoztunk. A következő estéken már versenyt tartottunk, hogy melyikünk tudja hozzájuk a legközelebb dobni. Természetesen arra nem volt esély, hogy eltaláljuk őket, de azért jó buli volt. A hajléktalanokat nem hatották meg a mi vízibombáink, de a máshonnan érkező „kussoljatok” és egyéb trágár kiáltások sem. A harmadik nyár után leszedték az ovi elől a padokat.

***

Ezekben a történetekben az az érdekes számomra, hogy a teljesen eltérő életutak egymás mellett játszódnak. Akikről most szó volt, ugyanabban a 200 méteres körzetben laknak és valószínűleg minden héten elsétálnak egymás mellett legalább egyszer, talán valami miatt még szóba is elegyednek. Szerintem ez a kontraszt nincs meg a város más területein. Ott sokkal jobban elkülönülnek, de itt nem. Ez az érzés nincs meg sehol máshol.

We celebrated the first�grand edition�of the SILO Literature and Poetry day for future teachers. Here is an impression if what you can do with books!

At the Lisbon ENCC Project Fair we did not only present SILO, but also discussed the creative writing aspects of the project and held a mini creative writing workshop. Participants used photos on their mobile phones as inspiration for short texts. Take a look at the works!

The results of the 'Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom' workshop. Photo and text by Eddy Exelmans.

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Kathleen Vanderstraeten.

The phone rings. It’s 5am in the morning. It's still dark outside. It’s from the Hospice. I’m certain it is. Who else could it be? I only just returned from there. Have slept a few hours, I reckon. Did I say sleep? Have I slept? My body won’t give in. My body is floating 5 inches above the mattress, which is on the floor in my daughter's bedroom. I can’t sleep in the same room as my husband. He snores. I can't take it. How can anyone lie down and sleep a completely ordinary sleep? How can he fill the entire room with his breathing? Breathing pointing to life. My mum’s breathing is pointing to death. I sat listening to her breathing all day yesterday. With my brother. The heaviest breathing I’ve ever heard. Her body rises and falls with every breath. Fighting. Struggling. She’s stopped eating. She’s stopped drinking. She’s stopped speaking.

I pick up the phone. I try to get up. Need something to hold on to.

- It’s the night nurse from the Palliative Team.

She says her name. I don't catch it. She speaks with an accent, but that's not why I don’t catch her name. The name doesn’t matter. I'm up now, walking out the door, or so I think, but my head is against the window blinds. I turn around. The room is so small that I have to step over the mattress. There’s only one way out. And it is narrow and soft.

“I've just been in to turn your mother. She was all blue on one side. I think you need to come in now.”

I fall down on the mattress.

“I’ll leave straight away.”

“I can't promise you, there will be enough time to get here.”

“I’m coming.”

My daughter starts crying. I leave the room anyway. I feel as if I’m choking. I can’t look after her now. Don’t have room for care. She cries even louder. My husband comes in. Tells her that it's grandma, that grandma is dying. Why is he saying that? He’s taking hope away from me too. I throw myself into the car. Drive far too fast along the narrow roads. The nurse that was there yesterday said:

“The body is a machine. It sort of has to give up. Stop.”

If the body is a machine, why can't we fix it? I have small children. We need grandma. There’s no one else who can love them like a grandma. Like their grandma. And I won’t be able to laugh with my mum about the kids’ cute and funny ways. She kept saying again and again:

“It’s unbearable to think that I won’t be able to watch my grandchildren grow up.”

I wish she would get up. That it wasn’t over yet. I push hard on the accelerator. 140 km/h. Hoping to catch up with something. Hoping to get there in time to say something. That’s what we can still do. We’ve never really talked. We’ve often misunderstood each other. What should I say? Wake up!

My mother has stabilised. She is no longer blue. She refuses to die. My father is by the bed. He's taken my place. Where I sat all day yesterday. He gives me one of my mother's hands, the one he’s not holding. Now, he’s the one in charge. I take her hand. It’s far too intimate to sit here with him. We’ve never really talked about feelings. Now that’s all there is. I can’t cope. I want my mother to myself. Outside in the garden, the plants have withered. They have sucked all the energy into their roots. Death is outside. The window is ajar. In November. By the evening, my mum will have died, but I don't know that yet.

My mother died on 6 October 1997 on a sunny autumn day when the leaves were golden and the berries red. When you’re small, you fear and you worry that your mother’s going to die. And then she actually dies. It’s a great sorrow, a loss. You learn that the person who has died isn’t gone, but that you have to learn to live with her as being dead. In Sweden they talk of the dead as ‘people who have left time’. She’ll never age beyond her 80, almost 81, years. 

If this workshop had happened close to her death, I would have written about the process at the hospital and the last breath she took. I’ve done that already. And I’ve been writing diaries about her or to her for many years. It’s like having a conversation with her. As Jon Kalman writes in "The Heart of Man": Where there are words, there’s life. By writing you give expression to your grief and tears and thereby ease your heart. Over the years, the need to write / talk to her diminishes. It was a help describing to my doctor my mother’s story before, up to and including her death. That story includes my grandmother's story, who died in 1936 when my mother was just 19 years old. The story of her death and the visits to the cemetery have been with me my entire life. My mother's grandmother also died in 1936. Her name was Anna, the same as my mother, and my name is Kirsten, the same as my grandmother, who died five years before I was born. And I shared in my mother's grief from the beginning.

When a human dies, ‘a world dies’ and cries for ‘resurrection’. A family's history used to be passed down orally from generation to generation. Today, ‘the present’ takes up all the space with no historical perspective. History can also help create the space that you need in order to distance yourself enough to be able to give shape to your experience and reflect on it without ‘drowning’ in it. The words transfer the situation from the physical and material world into the collective meta-physical world of language, and this is a first step to relief. I read today that the Danish journalist Tommy Hansen has died in Berlin. In his last article, he wrote that every end holds a new beginning. As a daughter and therefore a relative, I was supposed to write from the perspective of my mother at this workshop. I don’t believe I can actually do that. If I were to do that, I would have to tell her story from before she fell ill, because what manifested itself was the person she had become during the course of her 80-year-long life What was her life like? In the family and in ‘the grand narrative of history? Born during WW1, lived through WW2 with two small children in a small town in southern Jutland near the border to Germany. I have her voice when she said: Now girl, time for you to go home and be bored. But I can’t know what she felt and what she thought. If I were a writer, I would try to identify with her situation and conjure up through writing what I imagine she must have thought. But I can’t cross that border. The umbilical cord has been cut from both sides. A third person could have talked about the mother-daughter relationship, like a social worker would register and experience it. If you want to understand my perspective on it, you cannot disregard my life-long work with life-story narratives, workers’ narratives, in both written and oral form. The guiding principle has been equality in diversity and therefore a limit has been set for what you say anything about. You know there’s something you don’t know and shouldn’t pretend to know anything about. You can change perspective to that of the person you’re listening to and asking questions, but you cannot

April 19, 2018, Budapest

In this discussion writers, translators, critics were invited to share their ideas on if and how the elitism of literature and literary institutions should be tackled, how new audiences can be reached and inspired, and if extending tools and skills of storytelling can lead to a more vivid and versatile literary culture. Questions discussed at the workshop included: What are the best recent practices in each country to reach new audiences for contemporary vernecular and foreign literature? What role primary and secondary education should have in this effort? Is creative writing taught at all school levels in each country? Have paerticipating writers ever attended a creative writing course? If yes, did it play a decisive role in their becoming a writer? What aims creative writing courses should persue? E.g. supporting would-be writers,  educating audiences, providing useful tools for consciousness-raising and self-reflection?

Participants: Éva Karádi (Hungary), Ida Hegazi Høyer (Norway), Jonis Jonevs (Latvia), Noémi Szécsi (Hungary), Clare Azzopardi (Malta), Maria A. Ioannou (Cyprus), Giorgos [gy] Panagi (Cyprus - Germany), Eszter Tarsoly (UK), Peter Sherwood (UK), Julia Sherwood (UK), Anna Gács (Hungary), Emy Koopman (Netherlands), Theresia Enzensberger (Germany), Julia Weber (Switzerland), Katharina Winkler (Germany), Dora Kaplárova (Czech Republic – Germany), Anita Furu (Denmark), Satu Vasantola (Finland), Gabi Csutak (Hungary), Jakub Juhás (Slovakia), Weronika Gogla (Poland), Ádám Németh (Hungary), Ivana Djilas (Slovenia), Matěj Hořava (Czech Republic), Gábor Csordás (Hungary), Dorotea Vučić (Croatia), Dulce Garcia (Portugal).

Photo by: Lenke Szilágyi

Over the past week, the Municipal Library hosted multiple lucid-pedagogical activities, stimulated by the students of the Technical Course of Psychosocial Support of the Professional School of Pico, instilling the taste for reading. The students dramatized

http://cm-madalena.pt/pt/component/content/article/2-geral/2005-biblioteca-da-madalena-acolhe-projeto-pedagogico-inter-escolar

Created by Lotte Colaers and Kaat Vanmuysen

Szépírók Társasága has launched their project, Budapest-fragments, which is also part of SILO. Cofinanced by the Open Society Institute, this programme connects the variuos literary representations of Budapest with contemporary writers and secondary school students. Students learn about how a metropolis like Budapest has been represented in Hungarian literary tradition through short literary texts and contemporary writers' video commentaries. Students are also encouraged to write about their own Budapest experience. Check out the project's website at https://budapesttoredekek.wordpress.com/

The following text was written by one of the participating children, Lulu:

Szakadék

Tombol a szél. Belekap a hajamba és repíti, akár a sellőkét, mikor kiülnek egy szirtre az óceán közepén és csábosan kémlelik a hullámokat, mikor felkavarja és megtáncoltatja őket az erős szellő. Érzem, most, ahogyan átjárja és lenyugtatja az egész testemet. Jól esik. Mintha egy tenger vagy óceán partján sétálgatnék éjszaka, vagy mintha egy hegy tetején állnék, büszkén és elégedetten, miután megmásztam. Mintha szabad lennék, gond és súlytalan. Talán repülni is tudnék, ha kedvem támadna hozzá, vagy a vízen járni. Bármit megtennék, amiről eddig azt gondoltam, lehetetlen. Ezzel az érzéssel, nincs olyan, ami lehetetlen.

De így, csak addig érzek, míg behunyva tartom a szememet. Mert aztán előbb-utóbb ki kell, hogy nyissam… és meglássam… hol is állok valójában.

Semmi szilárd biztonság nincsen körülöttem. Mindössze a talpan alatt van két négyzetméternyi talajon. Olyan szűk, magas és vékony ez, hogy bármikor összeomolhatna. A szakadék közepéből emelkedik ki, mint ahogyan a szirt, a tengerből. Nem látom az alját. Talán nincs is neki, a következő szilárd állapot a Föld magja lehet, vagy az előtte lévő réteg. A szárazföld, az igazi, mely a felszínen terpeszkedik, messze van tőlem. Szinte alig látom. Egybe folyik a semmivel. A köd elhomályosítja, egybeolvad a kopár, kiszáradt vidéknek a szürkeségével. Alattam nincsen köd. A szakadék szélének barnasága látszik, majd egyre jobban elsötétedik és marad a korom fekete sötétség.

Nem félek. Nem estem kétségbe. Nyugodt vagyok. Még mindig érzem a testem körül a szelet, amely egyre jobban erősödik. Tovább tombol. Lenyugtatja a testemet.

Elnézek a talaj irányába, mely a felszínen van. Életem színhelye a talaj. Itt éltem. Most visszaemlékezem rá, aztán lefelé nézek a sötétségbe, majd megint a talaj felé. Egy dolog van, amiben ezek után biztos vagyok. Oda, nem akarok visszamenni.

A sötétséget nézem. Talán a mögött egy új élet rejtőzik, Vagy egymagában csak a sötétség. Behunyom a szemem. Csak a szélre figyelek, amely még mindig tombol. Még mindig repíti a hajamat, akárcsak a sellőkét, mikor egy szirten ülnek. Mint most én is. Átjárja a hűvös az egész testemet, majd hátulról meglökve felemel, és visz magával lefele. Lejjebb és lejjebb, a mélybe, a sötétségbe, az édes, nyugodt tudatlanság felé.

This is a fun group activity, leading to surprising results.

The following text was written by one of the participating adults, Tamara:

Rab

Olyan rutinszerű volt az az este is, mint egy jól betanult sikeres koreográfia. Hálóköntösben olvasgatta Ali az aktuális limonádé könyvét, teát iszogatott, zöldet, mert az jó az idegeinek. Kikészítette a másnapi ruháját a karosszék karfájára olyan este 8 körül, akkurátusan bezárta a kertkaput, majd a ház rozoga tölgyfaajtaját.

Figyelmen kívül hagyta a már előzetesen lesötétített helységből kiszűrődő tompa puffanásokat (tánclépések?) és az elmosódó nyögdécseléseket.

Levette hálóköntösét, felakasztotta a legszebb vállfájára, majd az évek alatt megfoltosodott tükörben alaposan szemügyre vette magát szőke feje búbjától orgona színű lábkörméig. Gyengéden, sejtelmesen mosolyogva csúsztatta le válláról a szatén pizsamát, hagyta, hogy lágyan, a nyikorgó parkettára hulljon. Úgy gondolta, hogy ilyenkor, a hold ezüstös fényében fürödve a legszebb, nem is feltétlen az emberi test biblikus teremtése miatt (Isten mégiscsak a képmására teremtett minket), hanem mert ilyenkor hasonlított leginkább a szalonban kifüggesztett olajportréihoz.

Figyelmen kívül hagyta a sötét szobából kiszűrődő hangokat – lehet, ott többen is vannak?

Immáron mezítelenül kóválygott a tátongóan fekete házban, ez mind a koreográfia része. Csilingelve nyújt kulcsaiért, majd a klasszikus ragtapasz letépés előtti sóhajjal és makacssággal kinyitotta a szobát.

Engedj ki! – a hang egészem a szoba túloldalából szólt, a legsötétebbik pontból.

Ali ügyetlenül mesterkélt hatalmi pozitúrába rántotta gerincét s tettetett könnyedséggel válaszolt: Függönyöket elhúzhatom, ha szeretnéd, szép téli esténk van. A kertet egészen belepte a hó. Türelmetlen morajlással előrébb botorkált az alak, pont annyira, hogy elérje a hozzá közelebbik nehéz kord függöny sarkát s egy ideges rántással széthúzza azt. A félelem és az undor szimmetrikusan ült ki Ali arcára, „ragtapasz, ragtapasz” mondogatta magának, egy nap egyszer erre is időt kell szánnia.

Engedj ki! – most már tisztán, élesen kirajzolódott egy nagyon ápolatlan, nagyon mérges fiatal nő alakja. Arca, akárcsak Alié, de hiányzott róla a katonás rend és a szabálykövetés. Fogai sárgák, környezete csípősen dohányszagú. Haja fakó, teste formálatlan agyag gúla. – Engedj ki, ha mondom!

Ali összerándult, tettlegességig nem fajulhatnak a dolgok, hátralépett egyet reccsenő térddel.

Én vagyok minden, amit gyűlölsz, tudom – a sötétebbik kar, ami Alié is lehetne lomhán cigarettára gyújtott – de a sötétben tartva csak a te sötétséged leszek.

Fülében zúgó vérrel Ali hátrálni kezdett a küszöbig, vékony csuklója megpihent a kilincsen.

Nem engedlek, mert nem tehetem – suttogta s közben egy fél sasszé lépéssel behúzta a függönyt – te nem én vagyok, én nem lehetek te – itt Ali rosszallóan megcsóválta a fejét – Ha nem látlak nem fáj, ha itt tartalak megszűnsz.

A szoba lakója visszahátrált a sarokba, út közben felrúgott pár borosüveget és az ágytálát.

Visszajössz, visszajössz, mindig visszajössz- csúfolódott a sarokban kuporogva, pontos helyzetét az égő parázs mutatta. Gúnyos megjegyzésektől (nem csak híztál, de öregedtél is!) és nevetéstől zengő szobán újra kattant a zár.

Ali az ajtóval szembeni falhoz lapulva mereven nézte a szobát. Tekintete üres, mellkasa vadul hullámzott, kapkodta a levegőt. „Az nem én vagyok” - arca harciassá vált, izmai és állkapcsa egészen megfeszült. Egy pillanatig tartott az egész, majd kiegyensúlyozott léptekkel elindult a háló felé, gondtalanul dúdolt egy odaképzelt dallamot, s így, véget ért az a nap is.

The following text was written by one of the participating children, Robin:

Sötétség

Ha lekapcsolod a villanyt sötét lesz, kivéve, ha nappal van. Viszont ha a nap is kikapcsol, nem látsz sokat, csak a nap tükrét a holdban. A hold, ami egy arcot tükröz felénk, ami egy végtelen tükör, mindig világít, kivéve, ha nappal van. Este a csillagok fénye olyan, mint pár tündér szeme, ami lát és figyel éjjel nappal, és te is látod őket, és érzed, hogy élik az életüket. Amikor belegondolsz, milyen jó lehet nekik az, hogy állnak egy helyben a kerek vagy nem kerek alsó vagy felső vagy oldalsó részeiken. Érzed, hogy vágysz arra, hogy végig ott álljál. Habár ha belegondolunk, rossz lehet nekik, mert már elég sok ideje vannak a Tejútrendszerünkben.

A Tejútrendszer, amit nem látunk még éjjel sem. Mert benne vagyunk. De az a sötétség, ami szép és gyönyörű. Lehet tűzijátékozni, és minden király dolgot csinálni. Persze akkor nem szép, ha megnézel pár olyan filmet, amitől megijedsz a sötétségtől. De az a lélekállapot, ami ilyenkor átjár, az a leggyönyörűbb dolog, ami van. Kivéve, ha nappal van.

SILO workshop at the congres "from global teacher to global citizen" on 12/10.

If you opened the enveloppe and were to find a mix of poetry fragments and a hip hop texts, would you be able to see the difference?

In this workshop for poetry-haters, the haters realised they do not hate it as much as they thought... When Rihanna becomes Shakespeare and Shakespeare EMINEM!

https://www.cm-madalena.pt/pt/component/content/article/2-geral/2134-madalena-encerra-comemoracoes-do-dia-mundial-do-livro-com-poetisa-filipa-duarte

The following text was written by one of the participating children, Ádám:

Bál

Belépek a terembe. A hideg levegő torkomba markol, ahogy letüdőzöm. Arcok. Mindenütt merre szem ellát. Villanások színes kavalkádja. Konfetti tekereg fölöttünk, mint egy kígyó, aki várja, hogy lecsapjon. Itt-ott megcsillan a por levegőben. A fény pattog az álarcos, táncot járó emberek között. Hamisan pislákol. Aztán egy erős csóvával megvakít. Megvakít, de csak annyira, hogy a törött tükörben ne lássam, hogy rajtam is álarc van. Szilánkos képpé áll össze az alkoholtó boldogult emberek nevetése. Maszkra festett vigyor...

Egy életet táncolni át. Eddig nem értettem, hogyan lehetséges. Táncolni... táncolni… úgy, hogy nem tudod, mi rejlik a maszk mögött... Ez a leghazugabb bál a világon...

Tarka szoknyák fel-fellibbennek, de az alattuk lévő szürke harisnyát, csak pillanatokig lehet látni. Tiltott terület a szemnek. Tiltott minden, amit a ruha elfed. Gazdag s szegény mind itt mulat. A kihívó hölgy a lépcsőnél azt vizsgálja, hogy ki, melyik. Pénz sóvár szeme kapzsin tekint körbe. Méricskél, vizsgál mindenkit. Fölöttem sem siklik át a szeme. Rám néz... de egy vagyok a sok közül.

Az ajtón bezáródik mögöttem. Az utánam következők csalódott fejjel ballagnak. Ők sosem juthatnak be ide. A tiszteletes az ablaknál a tűzijátékot. Közben gyengén forgatja az aranykeresztet a kezében. Nem érti az égi csodát, csak bámulja... de hiába ő az egyetlen, aki észrevette, az maszktól ő sem látja rendesen. Még csak most léptem be, de már mennék, menekülnék innen! De az ajtó már zárva van... Tovább pásztázom a termet keresve a kiutat. Talán valahol ott van... ott... a terem túlvégében... csak az álarctól senki sem látja…

 still remember her – the young woman, the girl. She was 20 years old – or thereabouts. She made an impression on me – and I on her. I was her contact nurse during her radiation therapy. But sometimes I was also her friend and her mother. I still remember the day she took me aside in the dressing room to ask for advice about her future life. She confided her anxieties, hopes and dreams. I also remember that she was absolutely crazy about Thomas Helmig. He had just released a new CD and she played it on repeat every day. It became a habit for us to remember the exact place we had come to in a song and then find it again the next day. She was neither the first nor the last young person I have been in contact with. But the only other young girl who made just as big an impression on me, I only met once. She’d been sent over to us for a single treatment – a fraction. She sat there in the room with her parents in the new clothes that they’d just been out to buy. And that she was going to go and return afterwards . She didn’t want them anyway. She sat there shuddering slightly in the chair – huddled together and with her head bent low. She clearly didn’t want to be there. I told her, as I’m supposed to, about what was going to happen – but it was only her parents who spoke to me. And then it happened – I asked the completely wrong question. I said "How are you?" – the answer fell promptly and with all the disdain of youth: “How do you think I feel?" It was my worst moment – but also my best – one of those moments when the answer, the continuation of the conversation, came promptly and without thinking. "I don't think that you're feeling very well – I don't think you want to be here," I said, and continued: "But I’m asking you because I need to find out how I can help you with what you have to go through here with me." Somehow what I said – the fact that I was able to react to her dissatisfaction with the whole situation – say the right thing – without having to think about it first - made her open up to me. I don’t think that she remembers me for anything in particular - in this regard, the two girls I remember are very different. For one of them I was something special – for the other I was just one of those irritating nurses. But with regard to the girl who was annoyed with me, I still got something positive out of it. Something that has affected how I approach other young people.

Perhaps this is more important than all the other things we learn during our training and other courses. Not courses and everything else aren’t important. But what we learn from our patients – from meeting them and listening to them. That we listen and don’t forget to pay attention to them, perhaps that’s the most important tool for developing our nursing and care – our way of being with and helping them.

As I write this, I also think about all of my mistakes – all the times (granted, one single episode in particular) where I’ve said or done something that was just totally wrong or silly in that specific situation. But you learn from these situations, too.

Three creative writing schools exchanged their experience at this event on May 26. One of them, Van Helyed Alapítvány lead by writer and documentary filmmaker Krisztra Bódis, teaches creative writing among other skills to children form the poorest environments in Hungary. Another one, Penna Írósuli lead by writer, translator Rita Abody, offers writing courses to elementary and secondary school students in Budapest, and the third one teaches writing to adults in Budapest. Readings and writing exercises were part of this unique and ratehr entertaining event. Though the interviewees speak in Hungarian in this short video, hopefully it is still able to convey the atmosphere of the event.

Kholoud Charaf is a poet, an art critic and a social activist in search of better opportunities for women and children who survived the war. She is now the new resident of the City of Krakow as part of the ICORN programme. Kholoud Charaf comes from Al Mjemr in the south of Syria. As a poet, Charaf has published one volume entitled The Remains of the Butterfly, published by Takween Publishing House in 2016. Th originality of literary images and metaphors and the author’s ability to transform the difficult events of war into beautiful, imaginary worlds generated from memories has been well received by critics.

Currently, Kholoud Charaf is working on her second collection of poetry, which will be titled As If I was Born to Escape the War, and a book documenting the atrocities of war in southern Syria. As an art critic, Charaf wrote many reviews of contemporary art exhibitions by Syrian and Arab artists.

I’ve sometimes felt like taking the time to try and tell the full narrative of my disease. Now I can.

I was probably a little surprised that I was the one to be struck by cancer. Yeah well, who isn’t?

I have to say, however, that I’d been close to cancer before, as two of my sisters have gone through breast cancer treatment, including radiation therapy.

The same year that I was diagnosed with breast cancer, my husband had had surgery to remove a cancerous tumour in one of his kidneys. He was subsequently declared cured of cancer and didn’t have to go through more treatment. But before he had his surgery, I must admit that I was very pessimistic about it all. I felt sure I was going to lose him. He was very calm about it and confident that he’d be alright. We weren’t exactly on the same page.

When I received a letter from Holstebro later that year after a screening, I knew that I had to go in for more tests - even before I’d opened the letter.

It was as if I felt it from the letter. My husband was surprisingly calm in his reaction – also in this situation.

My first meeting with Viborg Hospital was really positive. I was well received and the level of information was high. They took a biopsy of the lump.

A few days after my first examination I got a letter again, saying that the biopsy was positive.

My next consultation, with a new doctor, when I was told the final result, all went very quietly. It was as if I had said to myself beforehand “this is something I have to get through, and I’ll try to handle it as rationally as possible".

When I left the consultation, a treatment pathway had already been planned for me. I was there on a Monday and on the Thursday I came back for surgery.

I remember thinking how amazing it was that the cancer package the politicians were talking about with such pride was really working.

It was a little unfortunate, however, that I had to undergo surgery again because the surgeon hadn’t been able to remove enough healthy tissue the first time around. Since I don’t have any discomfort from going under anesthesia, it didn’t worry me that much. 

The results of the 'Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom' workshop. Photo and text by Anke Leenders.

There's a beginning and an end. It's obvious that he's in pain, so much that he can't sit in an ordinary chair, but has to use the couch while he waits for the news. He's lying on one side, hopeful, trying to catch our gazes to see if he can read whether we know what the news will. I've a hard time keeping eye contact, the red familiar logo keeps catching my eye. Finally, it's our turn and the doctor drones on and on. We nod and are afraid to ask too many questions. If things become too clear, we might lose hope, and then it's over. It has a name that we can't pronounce. We say goodbye to the doctor and the pale green walls. He sits down on the couch again and looks at us hopefully. Above his head I recognise the doctor's verdict 'myelomatose' and the red logo on the poster.

He looks relieved and leans against the wall.

'Well, at least it wasn't cancer.'

"He's hit his head." The white-coated doctor with a foreign-sounding name looks at us emphatically and assures us that they will do everything they can. We cling on to hope. So accustomed to the fear, then the hope and joy when yet another crisis is averted. We listen anxiously at every step approaching outside the door, and we breathe a sigh of relief when the hectic steps continue down the corridor without bringing us bad news. New steps stop at the door, and it opens. He's decided. The doctor who said he'd do everything he could has gone home. We sit quietly without talking to each other and are only interrupted by the nurse who adjusts the morphine. This is the end.

At the closing event of the Budapest Fragments project the jury gave out a shared third prize. One of the winners was Dóra Csürös who wrote the story of an old typewriter a witness to history. Her short story is called Antique.

Antik



Egy öreg írógép ült az asztal közepén, valahol a belvárosban, Pesten.

A betűk egy része már lekopott a használattól, de a betűtár nagy része még kivehető volt. A billentyűket nehezebb volt megmozdítani, mint újkorában, pedig akkor sem volt egyszerű. A tintaszalag elszáradt az évek során, de ez hozzátartozott a külleméhez. Ebben az írógépben nem volt semmi különös. Olcsó dolog lehetett a maga idejében: egyszerű darab volt, és márkajelzést sem lehetett felfedezni rajta. Nem voltak rajta díszítések, vagy bármi különleges. Egy nagy, nehéz, fekete, és öreg gép volt. Hogyha annak az embernek, aki ezt az írógépet évtizedekkel ezelőtt megvásárolta, bárki azt mondta volna, hogy ez valakinek még egészen sokat fog érni, valószínűleg bolondnak nevezte volna az illetőt. Hiszen ez csak egy egyszerű írógép volt. Egy talán már újkorában is „kopott” darab.

A modern ember azonban igencsak nagyra tartja az ilyen egyszerű dolgokat. Úgy nevezik őket: „antik”, és ez a szó önmagában pénzt ért.

És ez a darab hamisíthatatlanul antik volt.

- Honnan van? – kérdezte az egyik férfi, aki túlságosan el volt foglalva az írógép szemlélésével ahhoz, hogy beszélgetőtársának szemébe nézzen. Úgy tűnt, már a szemkontaktus is antiknak számít.

- Örököltem. A nagyapámé volt, de nem tudjuk, honnan szerezte – a másik férfi az írógépet figyelőt nézte közel annyira figyelmesen, mint amaz az írógépet. – De már akkor sem volt egy új darab.

- Azért jó lenne tudni, mikori – válaszolta a másik továbbra is a gépre tapasztott szemekkel. – Ki gyártotta, hol, mikor…

Csend. Az eladónak kevés mondanivalója volt minderről. Mindketten tudták, hogy ő sincs mindezzel tisztában. De igazándiból nem is számított. Az egész csupán a szentimentalizmus kérdése volt: megéri-e a benne rejlő emlékeket, vagy sem.

Ó, és ennek az írógépnek voltak emlékei!

1921, február

Drága Édesanyám!

Ez az utolsó levél, amelyet hajlandó vagyok elküldeni neked. Mondd meg Apának, hogy ide kell jönnötök. Tudom, hogy otthon akartok maradni, de az már nem Magyarország. A hábprúnak vége, és még a karácsonyt sem töltöttük együtt. Gyertek fel Budapestre. Találok nektek helyet, ahol lakhattok. Kérlek, ha szeretsz, ne hagyj magamra. Gyere haza.

Szerető fiad,

Misi

A betűket gyorsan nyomták le. Itt-ott voltak javítások, halvány betűk fölött átírt szóvégek. Rövid mondatok, és egy ujjlenyomat, a friss tinta ügyetlen elkenése. Ha annak az öreg írógépnek valaha volt lelke, és ismerte a lenyomott betűket, emlékezett a levelekre, bizonyára eltűnődött. Pár dolgon. Például:

Egy: Miért püföli a betűket bárki is ilyen gyorsan? Kegyetlenség. Az udvariasság még senkinek sem árthatott meg.

Kettő: A „hábprúnak” nem egy értelmes szó. És még csak ki sincs javítva.

Három: Vajon áttelepültek?

Az írógép egy különös embernek tartotta ezt a Misi nevű illetőt. Sokat írt a szüleinek, az már biztos. De hogy mire kellett neki az írógép ehhez, az már rejtély volt. Azért – még ha udvariatlan is – nem volt rossz ember az a Misi. Az biztos, hogy szentimentális alkat volt. Többször hangzott el a leveleiben az, hogy „ha szeretsz”, és „szerető fiad/unokád/testvéred/stb.” mint egy jó romantikus regényben.

Nem is írt sokat. Nem szerette cifrázni a dolgokat.

De persze nem Misi volt az egyetlen. Öreg volt ő ahhoz, hogy mindre emlékezzen, de pár mégis megmaradt.

1945, január

Felrobbantották a Lánchidat is. Nincs többé. Azt hittem, mindig arról fogok emlékezni a városra. De most már nincs ott. Mintha sose lett volna. Minden olyan, mint a Pokolban. Rettegek már jó egy éve mindenkitől. A katonáktól… az emberektől általánosságban. Legyen az szovjet, német vagy magyar… Már alig tudom eldönteni, melyik-melyik. El akarom hagyni Pestet. Ha itt vagyok, mindig csak a robbantások jutnak eszembe, meg a lövöldözések. Tudom, mit mondanál. „Kicsi Rozi, majd minden jobbra fordul”. De én nem akarom kivárni, amíg megtörténik.

„Egy elküldetlen levél” – gondolta az írógép. Nincs név, se címzett. De az ujjak olyan puhák és finomak voltak. Nem voltak elírások, vagy elsietett szavak. Figyelemmel írták, és nem siettek. Egy kicsit sem. Azért egy-egy leütés egészen bizonytalan volt, kicsit félénk, kicsit ideges. De a szavak. Azok határozottak voltak. Határozattak, és indulatból írtak.

1956, október

Apa!

Ernő csatlakozott a forradalomhoz. Tudom, hogy mindig is gyűlölted, de azt kétlem, hogy ennyire. Kérlek, imádkozz értünk te is. Elhiheted, hogy nem te vagy az első, akit erre kérnélek, de most nagy szükségünk van a segítségedre. Igen, mindkettőnknek. Én is csatlakoztam, tudod.  Tudom, mit gondolsz, a kislányod Ernő miatt rohan a vesztébe. Tévedsz. Én csatlakoztam előbb: én egy szabadelvű, gondolkodó nő vagyok, aki képes meghozni a döntéseit magának. Ezt írasd majd a síromra, légy szíves. Azért szeretlek, Apa. A sok szabadelvűségben, meg lázadásban néha elfelejtem elmondani. De szeretlek, és mindig szeretni foglak. Kérlek, légy büszke rám. Ha meghalok, akkor is, meg akkor is, ha nem. Azért reméljük, hogy nem halok meg. Nem kérhetek bocsánatot, de azért remélem, hogy megbékélsz a döntésemmel. Kérlek, ne légy szomorú. Én akarom ezt, és tudom, mi lehet belőle. De akkor is akarom. Ez nem egy buta szeszély, tudod. Ezt az elveimért csinálom.

Mindegy, nagyon szeretlek, Apa.

Zsuzsi

Ó, ez az írógép emlékezett. Szeretett is emlékezni. De hát mi mást tenne egy hozzá hasonló antik darab, mintsem azt? Zsuzsi meglepően gyorsan, és mégis precízen gépelt szavaira – egyszer-kétszer azért összeakadtak a betűk leütésnél, de nem sok volt az elírás, ha volt, azt is sietve kijavította.

Rozi finom érintéseire, precíz, de indulatos szavaira.

Misi gyors, érzelmes szösszeneteire. 

Meg még a többire is. De azt túl hosszú lenne elmesélni.

A férfi végignézett még egyszer az írógépen.

- Antik, az tagadhatatlan – mondta, és elmosolyodott. – Megveszem.

Story 1

Every morning I wake up feeling like someone has punched me in my side. The first step out of bed is always the most difficult because it means a new day of worrying and having to face people around me who don’t look at me like they used to do. It feels like someone has written CANCER in capital letters on my forehead. I don't look at other people in the same way as before, and they don't look at me in the same way. To them, I’m fragile, as if I could break at any moment. To me, I’m like a bomb ready to explode and destroy everything around me. I want to escape my thoughts, I want to dream, fall into a deep sleep. But every morning I wake up again, trying to hold on to my dreams as they are ripped away from me by the fear and all my thoughts.

Story 2

My cheek lies flat against the ice, it feels hard, cold and tingly. The rough, icy surface scratches my cheek. I haven't been on the ice for two months and my skates feel too tight around my ankles. I knew it would end this way: me lying here on the ice after falling. I lie completely still with my cheek against the ice; it feels almost as if it has become stuck to the ice and if I were to lift my head now, my cheek would stay put and there would be a gaping and bleeding red hole in my face. Slowly I manage to get up on my knees: It’s still there, my cheek, that is. It’s cold and pink but it’s not stuck on the ice. My clothes are damp now and my head is cold. I forgot my cap, I used to have my long blond hair to keep me warm. I still haven’t grown used to having no hair, so I always end up freezing. Damn it. I should just give up skating, but I can’t do that either because that would mean that disgusting, annoying, foul-smelling disease would win. Damn it. I wish it would just disappear from my body. Damn it.

Story 3

05.15 breakfast. The oatmeal tastes of nothing - just like everything else. The chemo has killed off my taste buds. At 05.50 I go to the fitness centre. Even though I am physically and mentally exhausted, I go to the fitness centre. This is my free space. The cancer will always be there. It’s in my bones. With this at the back of my mind I enter the fitness room. I smile even though I'm not at all happy. This is something I've taught myself. Even though I’ve talked with the doctor, psychologists, friends and family, I can't let go of the thought. After training, I’m off to hospital for a check-up. I get blood tests and other treatments. Going through the check-ups aren’t the worst thing. It’s the week that comes after. The answers. What do the results say? Is the treatment working? Progress or setback?. PSA or piss off? 

The cove’s completely still

Seaweed has been washed ashore

But it doesn’t smell any more

There’s frost in the air

I look at you

Only your body is left

“Let go,” I say

Inside myself

You don’t hear me

Because you won’t let go

I sat at your side

When the ambulance came to get you

I held your hand

While I described our journey

The journey we’d both taken

Thousands of times

Backwards and forwards

Now we’re going past Martin and Agnes’ farm

I wonder who lives there now

The view over Kalø cove is beautiful today

Do you remember when we rode our bikes here?

You're smiling

You’re trying to smile

You aren’t there

And yet you are

You’ve been at home all weekend

Lying in bed

In the middle of the living room

Everyone you know has visited

Everyone

Every time someone new came to the door

You opened your eyes

Hello Victoria

Hello Arne is that you?

They came to say goodbye

And you gave them what

They came for

That last week at the hospital you disappeared

Day by day

“Are you afraid of dying?” I asked

“No,” you said

But I know

It wasn’t true

You weren’t ready to leave this world

But you kept it to yourself

We were eating at that restaurant

Your skin was orange

“You have to call the doctor,” I said

You said there was no hurry

And ate a mouthful of plaice

We looked at each other

Dad, Marcus and I

Everyone knew

You knew

No one wanted to know

We ate our meal

We toasted each other

For life and for love

That’s how it felt at least

The treatment had been hard on you

Your strong body was bent over

You were walking with Grandma's stick

Even though you were only 63

Things went well in the first year

We were full of hope

You were the doting grandmother

My children loved you so much

You still had strong thick hair

You finally found a use for those locks

The chemo flooded your veins on Thursdays and Fridays

Every other week

You never complained

“They’ve come a long way,” you said

We often see the same people

You never said

That the same people fall away

One by one

The doctor said

That you had between two months and ten years to live

My mother stopped breathing

“No one can be sure

Whether my mother can live for fifteen years,” I said

“No one can be sure,” the doctor said

“You must be able to do something,” you said

When you got your breath back

You pleaded with the doctor

To get your life back

“I’m sorry, Mrs Bay

But we can give you a good life

While you’re here”

That was just before Christmas

We found out when you couldn’t go up the stairs

The stairs to your living room

You'd been going up those stairs for almost 40 years

I remember that time

You fell down the stairs

I was only a child

And I ran out to the drawer

To find some chewing gum

I could comfort you with

Thomas and I both stood and watched

While you cried

And chewed the gum

I haven't seen you cry since

Until now

Now that you have to die

We can see your tears again

We’ve got nothing to comfort you with

I sit down on the middle stair

I struggle to breathe

Don’t know my own body

Why’s it failing me

This mustn’t spoil Christmas

It mustn’t destroy my family

Rasmus comes out into the corridor

He can hear

Something’s wrong

“Something is wrong,” I say

He calls the doctor immediately

Tine and Thomas go with us

The doctor sits at his desk

He looks kind and friendly

“He must have good news,” I think

And I smile at him

As if it can help

“You have cancer,” he says

I keep on smiling

“You have cancer,” he repeats

I’m still smiling

But I can’t catch my breath

“Am I going to die?” I think

I should tell the doctor

“Save me!” I shout

Inside myself

“Save me,” I ask, quietly

While I try to hold back the tears

We were supposed to have a nice day

Since Tine and Thomas are with us

Rasmus drives me to chemo every other week

I hear the other patients’ stories

One’s been coming for ten years

I forget the others

I’m struggling with everything I’ve got

I’m smiling in my struggle

They all believe in me

So I try to as well

But my body doesn’t believe

And one day

I give up believing

I use my mother's walking stick

My grandchildren are laughing at me

I’m a real granny

I’ve become my mother

Twenty years before my time

I see my death in Tine's eyes

When she says

That I should call the doctor

I turned off the light in the bathroom

So my orange skin wasn’t quite so insistent

But Tine insists

She doesn't understand

That when I call

It’s all over

I’m hospitalised two days after

The doctor asks

If I want to be revived

“Damn!” I think

“No,” I say

Because they’ve all given up on me

I’ve given up on me

My body’s given up

I withdraw into myself

I hear their voices

They’re crying

And laughing

Talking about everyday life

Life that will go on for them

When I leave

This earth

This life

My body

My family

I know I'm going to die

But I don’t want to

Everyone’s saying goodbye

As I lie there in the living room

Who would have thought that they’re all here

For me

I owe them all my thanks

But I’ve got nothing left to give

I'm being driven to a hospice

It’s my final wish

I want to die with a view over Kalø cove

Tine’s with me

Now it’s me

I’m the child

When we get there

I'm gone

My eyes don't see any more

I can only feel the pain

The pain of lying down

The pain of missing

“Let go,” thinks Tine

But she doesn’t say it

I want to let go

But my body’s failing me again

It’s too strong

To die

They’re all watching over me

Day and night

While the frost sets in

When dawn breaks

My body’s ready

To let go of this life

My life

Forever

Goodbye