A special prize was given to Zsolt Oláh for his witty essay on the forrunners of social media in the Budapest café culture in the first decades of the 20th century.

Modern társadalmi problémák a századfordulós Magyarországon és napjainkban

 Az elmúlt húsz évben jelentősen megváltozott az információáramlás módja és sebessége az egész világon. A világháló létrejöttével korábban elképzelhetetlen erőforrások kerültek karnyújtásnyi távolságra a mindennapi felhasználóktól, ezzel átalakítva többek között a társadalmi szervezőerők rendszerét is.

Nagyjából tíz, tizenöt évvel ezelőtt pedig megjelentek a közösségi oldalak, melyek alapvetően változtatták meg az emberi kapcsolatok létrejöttének és fenntartásának lehetőségeit.

Közhely, hogy a világhálón néhány kattintással elképesztő mennyiségű információt érhetünk el, rövidebb idő alatt és kevesebb befektetett energiával, mint eddig bármikor.

Ennek közvetlen következménye, hogy az elmúlt években divatos lett mindig "jelen lenni", és trendi, ha az ember minden aktuális közéleti, politikai, tudományos témához hozzá tud szólni, hozzá tudja fűzni ezekhez a saját véleményét.

Ez az első pillantásra új keletű társadalmi jelenség közvetlenül vezet az emberekben kialakuló "információéhséghez", ami tulajdonképpen egy pszichés kényszer, vágyódás az állandó és teljes tájékozottságra a világban zajló aktuális eseményekről.

Ez az attitűd egyébként olyan kellemetlen következményekkel járhat, mint a világhálón eltöltött számtalan sok óra, amely akár más hasznos tevékenységek kárára is válhat, vagy például a híranyagok pihenés nélküli olvasása nyomán azok (túlnyomórészt) negatív jellegéből adódóan kialakuló mentális problémák, mint motiválatlanság, depressziós tünetek stb.

Az egész jelenség rendkívül alaposan kutatott, kiváló szakirodalma létezik világszinten épp úgy, mint magyar nyelven. Ennek oka, hogy a jelenség a látszat ellenére egyáltalán nem új keletű, csak az elmúlt években a technológia fejlődésének köszönhetően egy új szintet ért el.

Ugyanezen aggodalmak már felmerültek a mobiltelefonok elterjedésekor (lásd "jelen lenni"), vagy a televízió és a rádió népszerűvé válásának idején, a korábbinál sokkal gyorsabban terjedő hírekkel kapcsolatban.

Kosztolányi Dezső Esti Kornél című regényének tanúsága szerint pedig már a századforduló Magyarországán is jelen volt ugyanez a társadalmi szintű jelenség.

Ahogy ötödik fejezetben Kosztolányi leírja, a kávéházban a vendégek valósággal csüngtek a telefonokon, olyannyira, hogy fél óráig tartott egy szabad vonalat találni, ha telefonálni kívánt az ember.

Kanicky (Esti barátja) a fejezetben előbb hevesen telefonál, majd percek elteltével máris levelet küld annak, akivel az imént beszélt. Még a telefonfülkéig sem hajlandó egyedül elsétálni, szünet nélkül igényli barátai társaságát.

A kávéház közönségét az író úgy jellemzi, mint ahol mindenki ismer mindenkit. Azonban ezek csak roppant felületes ismeretségek.

Esti Kornél "mindennapos ismerősök"-nek titulálja a többi vendéget. Elmesélik egymásnak az életüket, emlékeiket, szerelmi történeteiket, terveiket, aztán, ha jónak látják, be is mutatkoznak, sőt, talán meg is jegyzik egymás nevét.

Esti úgy érzi, rokon mindenkivel és mindennel, ám a valóságban ezek csak pillanatnyi ideig tartó ismeretségek.

A törzsközönség a maguknál idősebb korosztályt kifejezett megvetéssel kezeli, kizárja, hisz azok „negyven, ötven évesek, úgyis meg fognak dögleni”

Ez az attitűd ismerős lehet a modern fogyasztói társadalom reklámjai, filmjei kapcsán, amelyek mintha mind egy csodás, mesebeli helyen játszódnának, ahol “a fiataloké a világ”.

Ezen tendenciák pedig kivétel nélkül párhuzamba állíthatók a modern közösségi oldalak világával, a 21. század információs társadalmával.

A teljesség igénye nélkül néhány jellegzetes közös pont:

-     Permanens igény a külső ingerek iránt:

„Ebben a harsány lármában érezték életük ütemét, azt, hogy mennek valahová..”

Ha nem érik szereplőinket kívülről folyamatosan újabb és újabb, egyre intenzívebb ingerek, az a tétlenség érzetet kelti bennük.

-       A rengeteg külső inger miatt lecsökkenő koncentrációs képesség

„Kanicky pár mondatot írt a krokiból. Megint abbahagyta az írást”

-       Igény az információcserére más emberekkel

(Permanens igény a külső forrásból származó önigazolásra)

Szűnni nem akaró igényük, hogy másoknak megmutathassák kiváló tájékozottságukat.

Ennek a módja pedig a vita, valamint az újabb és újabb kérdések kölcsönös feltevése és azonnali megválaszolása.

„Fölvetették a legfurcsább kérdéseket, mi lenne, ha valami nem úgy volna, amint van? Nem, ők nem voltak megelégedve a teremtéssel.”

„Mind egyszerre beszéltek. Arról, hogy van-e az embernek szabad akarata, hogy milyen alakú a pestisbaktérium, hogy mennyi Angliában a munkabér, hogy milyen messze van a Sirius, hogy mit értett Nietzsche az “örök visszatérés”-en, hogy jogos-e a homoszexualitás, és hogy Anatole France zsidó-e.”

-       A megállás nélküli információhabzsolás miatti időhiány, ami ellehetetleníti a megfontolt és kritikus gondolkodást

„Mindennek bele akartak hatolni az értelmébe, gyorsan és alaposan, mert bár nagyon fiatalok voltak valamennyien, alig többek húszévesnél, úgy érezték, hogy már nincs sok idejük.”

„Minden elméletet meghallgatott, s ezeket azonnal magáévá is tette.”

Lényeges szempont az összes felsorolt cselekvés alapvetően könnyű volta, az erőfeszítések mellőzése.

Mintha csak azt mondanánk, “Hiszen pár kattintás az interneten”.

„Megkímélik a cselekvés nyűgétől, a szaván fogják, és nem adnak neki időt, hogy később mégis visszatáncoljon.”

-       Az így létrejövő helyzet következményeként kialakul egy káros állapot, amely gyakorlatilag pszichés függést jelent, az információáramlástól való permanens függőséget.

Az egyén éltető elemévé válik az információ fogyasztása, amely eszközből céllá változik, és már kóros méreteket ölt.

Ahogy Kosztolányi írja:

„…tovább gyötörje örökké kíváncsi, mohó és játszi szellemét, s lázasan figyelte magában a belső lüktetést, olvasta ütőerét, mely százharmincat vert, boldogan olvasta, mint uzsorás a pénzét.”

Összegzés:

A fentiek fényében kijelenthető, hogy amennyiben Kosztolányi regényét korhű leírásnak tekintjük, akkor napjaink problémája, a közösségi oldalak irányába kialakuló függés a legkevésbé sem új keletű jelenség.

Mindösszesen csak új formában jelent meg a huszonegyedik század tízes éveiben, azonban mint olyan, már száz éve is ismert volt, és éppen ezért az okai leginkább magában az emberi viselkedésben keresendők.

https://www.cm-madalena.pt/pt/component/content/article/2-geral/2134-madalena-encerra-comemoracoes-do-dia-mundial-do-livro-com-poetisa-filipa-duarte

We’re sitting in the waiting room. It’s cold. Perhaps I should’ve put some more clothes on? Or something else ... You’re reading a magazine about gardens; you love gardening and you say that you were in the garden yesterday and moved your gladioli away from the lawn, so you could mow it. It had already grown long and was green again after the three months without rain.

You’re called in next, and I’m allowed to go in with you. The nurse is nice. "Yes, of course you can go in.” - "No, you just come with us, there’ll be no one other than your mother in the room during the radiotherapy." I watch how they sight the green laser beams precisely over the purple crosses drawn on your skin.

"Come with me. It won’t take long."

Then I'm sitting in the waiting room again, flicking through the gardening and fashion magazines: well decorated bushes, faces and bodies. I’ve written in my diary "Mum beams", but you’re hardly beaming when you leave there. You get smaller and smaller every time I see you. We stay there because we’ve asked for an extra examination today, we’ve asked them to call a doctor. You’re afraid that a haemorrhoid you’ve been treating for many months is actually another tumour. Can it be right that it’s not getting better? Can it be right that a haemorrhoid is so hard? I’ve insisted on an examination now. We don't need to wait, I can see no reason to worry.

The doctor comes to meet us, her name is Mette. It’s good to know the name of who we’re talking to. It gives it all a personal touch, even though we’ll never see them again. 

A special prize was given to Ákos Ferenc for poem that reuses a classical lyrical genre in an accutely contemporary manner.

Levél a házakon túlra



Kedves Hugi!

Nagyon érdekes ez a hely.

Sok dolog olyan, mint otthon,

de sok dolog teljesen más.

Például itt az éjszaka narancssárga,

de ugyanúgy emberek lakják a várost.

Bár furcsa emberek, azt meg kell hagyni.

Olyan a járásuk, mint a szaladás,

és néha azt képzelem, hogy ezek éjszaka

titokban mind kimennek a Duna-partra

és együtt arcot mosnak,

aztán csöpögő arccal kiülnek a Gellért-hegyre,

és olyan dolgokat akarnak, mint az örök élet.

Ha tényleg ezt tennék,

sokkal egyszerűbb lenne megérteni őket.

Ebben a városban sok a híd,

pedig csak egy folyó folyik át rajta.

Erről viszont a ragaszkodás jut eszembe:

ezek az emberek valahol mélyen

nagyon tudnak szeretni,

de lehet, csak én képzelek túl sokat

ezekbe a hidakba.

Amióta itt vagyok, a kedvenc szavam a hirtelen.

 – Egyébként mondd meg anyunak,

hogy jól vagyok, vannak barátaim,

jól megy az egyetem és találtam munkát.

Hogy vagytok? – Minden olyan

gyorsan történik, fel se lehet fogni semmit.

Tegnap egy barátom meg akarta ölni magát,

ma meg bejelentette, hogy holnapután megházasodik.

Találtam egy szórólapot is valamikor arról,

hogy gyerekzsúrt rendeznek a Terrorházában.

Lesz számháború és arcfestés.

Itt a szomorúságot sem veszik komolyan,

ez kicsit tetszik, nem tudom, miért.

Rám is hatással van ez a közeg,

ma ki akartam feküdni délben

a Szabadság híd közepére.

Végül mégse tettem meg.

A napjaim jól telnek, sokat szórakozom

az egyetem és a munka mellett.

Megnéztem minden nagy épületet,

jártam a Hősök terén és a Halászbástyánál is.

Rászoktam a cigarettára és elkezdtem

gitározni tanulni az albérlő-társam gitárján.

Tegnap láttam a tévében, hogy a kankalin

sötétben virágzik; te jutottál eszembe –

van már udvarlód? Hiányzol, hiányoztok.

Néha sírni szoktam a mozgólépcsőkön,

mert arra emlékeztetnek,

hogy nem lehet visszafordulni.

Csak csendben könnyezek,

aztán klausztrofóbiás leszek a metrón.

A kedvenc helyem a Margit-sziget:

annyira mű és kitalált, hogy ott

elfelejtem a valóságot és merek fára mászni.

Máshol feszélyeznek az emberek,

kivéve a hajléktalanokat, nekik

csak a szaguk zavar mindig.

Olykor elképzelem, hogy odaadom nekik

mindenemet, ami nálam van,

aztán meztelenül hazasétálok.

Arra is rájövök ilyenkor, hogy nekem

mindenem megvan.

Csak az ölelések hiányoznak,

de kényes vagyok, akárki ölelése

nekem nem jó. Hiányoztok.

Nemsokára hazalátogatok,

csak ki kéne állnom a Keletibe

és az első vonatra felszállni, ami arra megy.

Viszont ilyet én soha nem csinálok.

De hazudni se hazudok,

tényleg megyek nemsokára.

Szeretlek:

Bátyád

The following text was written by one of the participating adults, Vicus:

Világok harca

A sámán ütemes ringatózásba kezdett.

Mormogása eleinte csak zümmögésként osont a viskók között, majd ahogy erősödött, ahogy egyre hangosabb és indulatosabb lett, úgy váltott fojtó ölelésbe a hangok vihara, mely rémülettel és bizonytalansággal töltötte fel a falu éjszakai álmatlanságát.

Senki sem aludt.

Mind tudták, hogy most dől el a világuk sorsa.

A lány négykézláb állt a keményre döngölt földpadlón és egy teknőt súrolt az ütemes morajlás ritmusára egyre erőteljesebb és keményebb mozdulatokkal.

Kívánta, akarta, vágyta, hogy a sámán üvöltése felhangozzon, és szétrepessze a békéért nyavalygók dobhártyáját. Kora reggel határozta el, hogy a sámánnal együtt fordul majd az istenekhez akkor, amikor megérkezik a tenger felől a sós szél, és visszafújja a napot a hegyek közé, oda, ahol „Azok” lapulnak.

Azok.

Akiktől félni kell.

És ő már nem akart félni.

A fiú a hamvadó tűz mellett feküdt és hallgatott. A zúgó szél, és a hegyek között ide-oda csapódó morgás nem engedte aludni.

A többiek azt mondták, hogy a falu félbolond varázslója kiáltozik odalent, de hadd kiáltozzon, majd abbahagyja.

Felült.

A nagysátorból indulatos kiáltás hallatszott.

Most dől el a holnapuk.

Talán az életük.

És a többiek mind alszanak.

Felállt, és óvatosan kimászott a sziklaperemre, ahonnan látni lehetett a fák rejtekében élő törzs kunyhóinak sziluettjeit. És azt az egyetlen pislákoló fénypontot, ami valahol a házak között megbújva jelzett az égieknek. Talán segítségért fohászkodott.

A dörmögés itt még erősebben érződött. Már nem a fülével érzékelte, hanem a testével, ahogy együtt dübörgött minden porcikája a sziklák visszaverte ritmussal.

Lassan felállt, lehunyta a szemét, és szinte öntudatlanul tárta szét a karjait, hogy minél erőteljesebben járhassa át az erő, ami békét akart.

Fenyegetőn, de erőt adón dübörögte agyában a vágyat, hogy nem harcolhatnak.

A lány kinyitotta szemét, miközben mozdulatai nem lassultak. Akkor sem tudott megállni, amikor a hold fényében meglátta a pirosra festett teknőt. Nem tudta, mikor serkent ki az első vércsepp, nem tudta, mióta súrolta már önnön vérével a hatalmas edényt.

Megdermedt.

Belépett a teknőbe, és végigfeküdt benne. Mellkasára terítette a véres rongyot, majd széttárta karjait, és lehunyta a szemét.

A sámán felállt. Kántálása már hörgésként szakadt ki fáradt torkából, de nem hagyta abba. Egyik kezét kinyújtotta a hegy felé, másikat a viskók felé, majd egy utolsó, a föld legmélyéről induló kiáltással hirtelen magasba rántotta és összecsapta két tenyerét.

A döntés megszületett.

Karácsony volt.

At the closing event of the Budapest Fragments project the first prize went to Zsombor Hajdara. His ironic short story is about the tenants of an olda block of flats, so characteristic of Budapest.

Nagy számok törvénye

Háromszáz-tizenhétszer huszonhárom… - számolok, amikor elkezdődik a szokásos délutáni zenebona.

- „Semmi kétség! Hét mérföldnyire sodort a vihar a biztos kikötőtől.” – Ez a Bolygó Hollandi. Wagnertől. Már kívülről tudom, mert Kovácsék minden nap operát hallgatnak a rádióban.

Próbálok koncentrálni. Háromszáz-huszonháromszor tizenhét. Nem! – szétmegy a fejem és Daland csak üvölt tovább:

- „Oly hosszú út után, ily közel a célhoz: ez a csapás még hátra volt!”

- Én is közel vagyok már a célhoz, de ezt a csapást már nem bírom! Ennyi! – kiáltok fel egyedül a lakásban. Felpattanok, és minden papírt ott hagyva elindulok kifelé. Még a papucsomat sem veszem át, mielőtt kilépnék a ház belső folyosójára.

A negyedik emelet egy belvárosi házban nem valami csábító: omladozó fal, kissé dohos, belsőfolyosós tér, de a külvilághoz képest legalább mindig csendes. Csendes lenne, ha Kovácsék nem laknának velünk.

Kilépek a folyosóra, és elmegyek a vasszekrény mellett, amelyben a régi főkönyveket tartom. A pepitakövön folyton megcsúszom, de végül is elvergődöm a hatszáz-hatvanhatos számig.

Bekopogok, de nem jön válasz. Megpróbálom még egyszer, most egy kicsit hangosabban. Mozgolódás hallatszik bentről, és pár pillanat múlva nyílik az ajtó.

- Áh, Zoli, te vagy az! – Kovácsné egyik kezében babkonzervvel, derekán konyharuhával jelenik meg a résben. – Mit tehetek érted?

- Csak azt szeretném megkérdezni, hogy nem tetszene lehalkítani egy kicsit a rádiót? – kérdezem tisztelettudóan. Nem tudom, honnan veszi, hogy Zolinak nevezhet, mintha az unokája lennék, de ezt már megszoktam.

- Jaj, talán ennyire áthallatszik? – kérdez vissza Kovácsné elkerülve a válaszadást.

- Nos, mivel nyitva van a konyhaablak, igen – valószínűleg még az utca másik oldalán is hallják – teszem hozzá magamban.

- Azt nem csukhatom be, mert teljesen bemelegszik a lakás! – Kovácsné úgy mondja, mintha a saját nevemet próbálná elmagyarázni nekem.

- De ha úgyis ott van a konyhában, akkor biztos hallja a rádiót kicsit halkabban is, nem? – kezdem lassan elveszíteni a türelmemet az idős konyhatündérrel szemben.

- Sajnos nem, a férjem átrakatta velem a nappaliba, mert nem fért el az új kenyértartó, amit a piacon vett előző vasárnap.

- Hát hallgasson akkor rádiót, amikor a nappaliban van! – szakad el a cérnám, és már-már tikkelő szemekkel emelem magasba a karomat.

- Vigyázz a szádra, fiatalember! – komolyodik el Kovácsné.

- Kérem, én nem akarok rosszban lenni önökkel, de az egész épület operát hallgat délutánonként! – folytatom. – Na, jó. Mit kér azért cserébe, hogy legalább a hét négy napján megfossza magát az opera örömeitől? Levigyem a szemetet? Vásároljak be? – adom fel a harcot.

- Ha már így felajánlja, beszélhetne a felettünk lakó lánnyal, ha jól tudom Zita a neve – tetteti tudatlanságát a pletykás öregasszony. – Minden szombaton virradatig bulizik, nem is hallom tőle a rádiót – teszi hozzá bizalmasan, - és folyton rosszarcú fiatal embereket hoz fel magához.

- Rendben, intézkedem! – harapok rá a könnyűnek tűnő feladatra. – Akkor megegyeztünk? – nyújtom a kezem.

- Persze – mosolyog rám hiányos fogsorával Kovács néni, és kezet rázunk.

Felmegyek a lépcsőn az ötödikre, és emlékezetből betippelem a megfelelő lakást. Itt már csengő is van. Micsoda fiatalosság! – gondolom. Megnyomom és várok.

- Igen, tessék – jelenik meg a résben egy vörös, huszonéves fej.

- Zita, igaz?

- Igen – nyílik ki jobban az ajtó.

- Zoltán vagyok. A negyediken lakom. Ön alatt pedig egy öreg házaspár él, és arra szeretnék megkérni, hogy ha lehet, kicsit esetleg enyhíthetne a hetente jelentkező szombat esti lázon. Éppen csak egy kicsit – próbálom szépíteni a kérést.

- Semmi közük ahhoz, hogy mit csinálok szombat esténként! – háborodik fel a hölgy, aki akár a lányom is lehetne. – Örülök, hogy egyáltalán hazaérek estére.

- Gondoljon szegények idegeire – és az enyéimre is, – ők már nem bírják az éjszakai virrasztást, korán szeretnének lepihenni!

- Ezt sajnálattal hallom. Ha viszont csak ennyit akart, akkor… - kezdi becsukni az ajtót.

- Én nem segíthetek ezen valahogy? Tudja, jóban vagyok a gondnokkal – teszem a lábam a résbe.

- Kit érdekel az az iszákos vén fazon? – néz rám a kiscsaj, mintha éppen most vallottam volna be neki, hogy drogozom. – Ismeri-e Nagy urat? Tudja, azt a köpcös pasit.

- Látásból.

- Nagyon jó. Akkor szóljon neki, hogy tanuljon meg parkolni, ha már egy akkora benga autót vett magának. Sose tudok az utcában megállni, mert ő három helyre pakolja be a verdáját. Ha lesz parkolóhely, éjfélkor bezár nálam is a bazár.

- Pompás! – fagy az arcomra a mosoly. – Máris megkérdezem.

Nagy úr a leggazdagabb lakó a házban, menedzser valamelyik nagy nevű cégnél. Csak azért lakik itt már egy hónapja, mert a feleségével válnak. Nem is értem, miért… . A negyediken lakik ő is. Éppen a lépcsőn találkozunk. Biztos megbeszélésre megy.

- Jó napot kívánok! – kezdem mézes-mázasan.

- Jó napot! – robog el mellettem.

- Kérem, lenne egy perce? – állok elé.

- Nem igazán, de mondja, ha ilyen fontos. Zoltán a könyvelő, igaz? – szinte megvetéssel beszél a valódi munkával járó foglalkozásokról.

- Csak arra szeretném megkérni, hogy ha lehet, figyelmesebben parkoljon az utcában.

- Nincs is kocsija – mondja, és az órájára néz, aminek az ára valószínűleg felér egy kocsiéval. – Ráadásul, amint azt láthatja is, mindig sietek, szóval nincs időm pontosan tíz centire megállni a járdától, ahogy azt a KRESZ megkívánja.

- Persze, megértem – bólogatok. Legszívesebben behúznék egyet ennek az egoistának. – Azért megpróbálja, ugye?

- Nem merem, mert azok a kis pondrók folyton összemaszatolják, vagy megkarcolják a kocsikat az utcában.

- Milyen kölykök? – fordítom le magamnak a közlést.

- Hát az emelet másik felén lakó nő két ivadéka – mutat maga mögé a szolibarna üzletember. – Értem én, hogy egyedül nevelni két gyereket nem nagy móka, de azért ennyi tiszteletet beléjük verhetett volna.

- Ha beszélek vele, beáll rendesen? – most már tök mindegy, csak legyen vége ennek a hűhónak.

- Nem mintha feladatom lenne, hogy mindenki ügyes-bajos dolgával foglalkozzak. Persze a közösségért mindent. Majd meglátom mit tehetek. – Nagy úr már el is futott mellettem és a lépcsőforduló elnyeli léptei hangját.

Átmegyek Jutkához. Szegény egyedülálló anya mióta a férje meghalt. Szívroham.

Bekopogok, szinte azonnal nyílik is az ajtó. Egy hétéves forma gyerek áll ott, kezében Lego-űrhajó.

- Szia, anyukád itthon van? – hajolok le hozzá.

- Andris, mondtam, hogy nem nyithatod ki az ajtót, csak ha én is ott vagyok – érkezik Jutka, karjában egy kislánnyal. – Jó napot Zoltán. Miben segíthetek?

- Kicsit feszélyezve érzem magam, hogy nekem kell erről önnel beszélnem, de a gyermekei kicsit szeleburdiak – próbálok finoman fogalmazni, nehogy már az elején elrontsam.

- Talán tönkre tettek valamit? – kérdezi.

- Nem, dehogy – nyugtatom. – Csak egyesek a házból arra panaszkodtak, hogy összekarcolják a kocsikat, amikor kint játszanak az utcán.

- Nem hinném, hogy tisztában van azzal, hogy milyen problémás két gyerekkel, két iskolatáskával és nagy bevásárló szatyrokkal közlekedni.

- Bizonyára nem… .

- Nos, akkor már értem, hogy miért rakta ki a folyosóra a komplett páncélszéfjét.

- Tessék?! – kerekedik ki a szemem.

- Az egész folyosót elfoglalja, alig lehet közlekedni miatta. Mindemellett ronda és attól félek, lassan szétesik. Egyáltalán mit tart benne? – záporoznak a kifogások Jutka szájából.

- A munkámat, amiből megélek! – emelem fel a hangomat, teljesen megdöbbenve az ellentámadástól. – Megérti, hogy nem akarok iratkupacok között élni? További szép napot!

Sarkon fordulok, és elmegyek. Micsoda perszóna! Mégis, mit képzel! Nem is tud semmit a mindennapjaimról; hogy milyen kevés a hely, és mennyi papír halmozódik fel.

Visszamegyek a lakásomba. Újra leülök dolgozni. Ezek az emberek semmire sem jók, nem is figyelnek másokra.

Persze Daland még nem fogyott ki a szuszból:

- „Úgy tetszik, épp oly lusták, mint mi” – áriázza az egész háznak.

Hát, így tuti megőrülök. Na, mindegy, hol is tartottam… ja, igen: háromszáz-tizenhétszer huszonhárom…

The following text was written by one of the participating children, Frida:

Vándor

Hajnali csönd. Minden fűszálon egy-egy csepp harmat hintázik, az egész erdő párában és vízben úszik. Egy ház áll a rét közepén. Mintha egy meséből lépett volna elő, piros tetején madarak tanyáznak. Ablaka előtt a függönyök elhúzva. Ebben a kunyhóban él a vándor. Bár Életében nem járt soha sehol, ide született, itt élt és él. Küszöbét sem lépte át még egyszer sem. Távol áll tőle minden kalandozás, vidámság, szomorúság, ismerős vendég, és ismeretlen ember. Napjait egy dolog tölti ki, az unalom. Hiába lakik egy erdő mélyén, elrejtett zugban, hiába dalolnak fölötte a madarak, hiába süt be a napfény reggelente az ablakán, és hiába szökik át a függönyökön, hiába csúszik el ágyán, párnáján. Mert fél. Fél az idegentől, mert gyávának tartja magát. Így inkább elzárkózott, retteg tőle, hogy ha valakivel találkozna, megijedne. Fél a félelemtől. Álmában pedig sokszor jár messzi tájakon, kergetőzik a szél szállította pitypang-szirmocskákkal, sétál képzelt városokban, van Élete, szerelme, vannak barátai, ellenségei. Egy látomás mindig visszatér hozzá. Mikor elalszik álom formájában sokszor kísérti. Ilyenkor szegényen barangol, erdőkön, mezőkön, de tudja, hogy fontos. Azután királlyá változik, gazdag, fürdik az aranyban, de úgy érezi, jelentéktelen. És hiába lakik valós, erdei házában, vagy álombeli királyi palotában, mindig csak vándorol.

Slideshow with pictures of all the texts and poems created during this unconventional and inspiring day. The day was filled with creative writing workshops that went beyond normality: we painted with words, played wordgames, created poems thanks to our smartphone and read stories next to a virtual bonfire!

My mother died on 6 October 1997 on a sunny autumn day when the leaves were golden and the berries red. When you’re small, you fear and you worry that your mother’s going to die. And then she actually dies. It’s a great sorrow, a loss. You learn that the person who has died isn’t gone, but that you have to learn to live with her as being dead. In Sweden they talk of the dead as ‘people who have left time’. She’ll never age beyond her 80, almost 81, years. 

If this workshop had happened close to her death, I would have written about the process at the hospital and the last breath she took. I’ve done that already. And I’ve been writing diaries about her or to her for many years. It’s like having a conversation with her. As Jon Kalman writes in "The Heart of Man": Where there are words, there’s life. By writing you give expression to your grief and tears and thereby ease your heart. Over the years, the need to write / talk to her diminishes. It was a help describing to my doctor my mother’s story before, up to and including her death. That story includes my grandmother's story, who died in 1936 when my mother was just 19 years old. The story of her death and the visits to the cemetery have been with me my entire life. My mother's grandmother also died in 1936. Her name was Anna, the same as my mother, and my name is Kirsten, the same as my grandmother, who died five years before I was born. And I shared in my mother's grief from the beginning.

When a human dies, ‘a world dies’ and cries for ‘resurrection’. A family's history used to be passed down orally from generation to generation. Today, ‘the present’ takes up all the space with no historical perspective. History can also help create the space that you need in order to distance yourself enough to be able to give shape to your experience and reflect on it without ‘drowning’ in it. The words transfer the situation from the physical and material world into the collective meta-physical world of language, and this is a first step to relief. I read today that the Danish journalist Tommy Hansen has died in Berlin. In his last article, he wrote that every end holds a new beginning. As a daughter and therefore a relative, I was supposed to write from the perspective of my mother at this workshop. I don’t believe I can actually do that. If I were to do that, I would have to tell her story from before she fell ill, because what manifested itself was the person she had become during the course of her 80-year-long life What was her life like? In the family and in ‘the grand narrative of history? Born during WW1, lived through WW2 with two small children in a small town in southern Jutland near the border to Germany. I have her voice when she said: Now girl, time for you to go home and be bored. But I can’t know what she felt and what she thought. If I were a writer, I would try to identify with her situation and conjure up through writing what I imagine she must have thought. But I can’t cross that border. The umbilical cord has been cut from both sides. A third person could have talked about the mother-daughter relationship, like a social worker would register and experience it. If you want to understand my perspective on it, you cannot disregard my life-long work with life-story narratives, workers’ narratives, in both written and oral form. The guiding principle has been equality in diversity and therefore a limit has been set for what you say anything about. You know there’s something you don’t know and shouldn’t pretend to know anything about. You can change perspective to that of the person you’re listening to and asking questions, but you cannot

This is a fun group activity, leading to surprising results.

Three creative writing schools exchanged their experience at this event on May 26. One of them, Van Helyed Alapítvány lead by writer and documentary filmmaker Krisztra Bódis, teaches creative writing among other skills to children form the poorest environments in Hungary. Another one, Penna Írósuli lead by writer, translator Rita Abody, offers writing courses to elementary and secondary school students in Budapest, and the third one teaches writing to adults in Budapest. Readings and writing exercises were part of this unique and ratehr entertaining event. Though the interviewees speak in Hungarian in this short video, hopefully it is still able to convey the atmosphere of the event.

The following text was written by one of the participating children, Gergő:

Apa

Sziasztok, Gyuri vagyok, most lettem 43 éves. Szeretem a munkámat, de rengeteget kell dolgoznom. Ez a sok munka nagyon rosszat tesz az idegeimnek. Gyorsabban leszek ideges, és mindig fáradt vagyok.

Amikor hazaérek, odajönnek köszönni a gyerekek. Ahogy szétnézek, látom, hogy mindenhol szétdobálva minden. Hirtelen úgy érzem, elhagyom a testem, de hamar visszatérek bele, ugyanis meghallom a kiabálást fentről.

- Hányszor mondjam még, hogy ne legyen a földön semmi!

Ekkor tudomásul veszem, hogy otthon vagyok, és még mielőtt kérések tömege hullana rám, befutok a WC-re. Bezárom az ajtót, és próbálok túlélni.

Amikor úgy érzem, hogy alábbhagyott a dúlás, kimerészkedek, és minden bútor mögé bebújva elkommandózok a szobámig. Halkan felfutok az emeletre a fürdőszobába, és bezárom az ajtót, amikor készen vagyok, és nem figyel senki, kisurranok és bezárkózok a hálószobába, megvárom, amíg lefekszenek a gyerekek.

Mikor elaludtak, lemegyek és bekapcsolom a TV-t hogy pihenhessek egy kicsit.

Este 10 körül hullafáradtan dőlök az ágyba, és egyből elalszom.

Így telik minden napom.

At the Lisbon ENCC Project Fair we did not only present SILO, but also discussed the creative writing aspects of the project and held a mini creative writing workshop. Participants used photos on their mobile phones as inspiration for short texts. Take a look at the works!

The following text was written by one of the participating children, Lulu:

Szakadék

Tombol a szél. Belekap a hajamba és repíti, akár a sellőkét, mikor kiülnek egy szirtre az óceán közepén és csábosan kémlelik a hullámokat, mikor felkavarja és megtáncoltatja őket az erős szellő. Érzem, most, ahogyan átjárja és lenyugtatja az egész testemet. Jól esik. Mintha egy tenger vagy óceán partján sétálgatnék éjszaka, vagy mintha egy hegy tetején állnék, büszkén és elégedetten, miután megmásztam. Mintha szabad lennék, gond és súlytalan. Talán repülni is tudnék, ha kedvem támadna hozzá, vagy a vízen járni. Bármit megtennék, amiről eddig azt gondoltam, lehetetlen. Ezzel az érzéssel, nincs olyan, ami lehetetlen.

De így, csak addig érzek, míg behunyva tartom a szememet. Mert aztán előbb-utóbb ki kell, hogy nyissam… és meglássam… hol is állok valójában.

Semmi szilárd biztonság nincsen körülöttem. Mindössze a talpan alatt van két négyzetméternyi talajon. Olyan szűk, magas és vékony ez, hogy bármikor összeomolhatna. A szakadék közepéből emelkedik ki, mint ahogyan a szirt, a tengerből. Nem látom az alját. Talán nincs is neki, a következő szilárd állapot a Föld magja lehet, vagy az előtte lévő réteg. A szárazföld, az igazi, mely a felszínen terpeszkedik, messze van tőlem. Szinte alig látom. Egybe folyik a semmivel. A köd elhomályosítja, egybeolvad a kopár, kiszáradt vidéknek a szürkeségével. Alattam nincsen köd. A szakadék szélének barnasága látszik, majd egyre jobban elsötétedik és marad a korom fekete sötétség.

Nem félek. Nem estem kétségbe. Nyugodt vagyok. Még mindig érzem a testem körül a szelet, amely egyre jobban erősödik. Tovább tombol. Lenyugtatja a testemet.

Elnézek a talaj irányába, mely a felszínen van. Életem színhelye a talaj. Itt éltem. Most visszaemlékezem rá, aztán lefelé nézek a sötétségbe, majd megint a talaj felé. Egy dolog van, amiben ezek után biztos vagyok. Oda, nem akarok visszamenni.

A sötétséget nézem. Talán a mögött egy új élet rejtőzik, Vagy egymagában csak a sötétség. Behunyom a szemem. Csak a szélre figyelek, amely még mindig tombol. Még mindig repíti a hajamat, akárcsak a sellőkét, mikor egy szirten ülnek. Mint most én is. Átjárja a hűvös az egész testemet, majd hátulról meglökve felemel, és visz magával lefele. Lejjebb és lejjebb, a mélybe, a sötétségbe, az édes, nyugodt tudatlanság felé.

Kholoud Charaf is a poet, an art critic and a social activist in search of better opportunities for women and children who survived the war. She is now the new resident of the City of Krakow as part of the ICORN programme. Kholoud Charaf comes from Al Mjemr in the south of Syria. As a poet, Charaf has published one volume entitled The Remains of the Butterfly, published by Takween Publishing House in 2016. Th originality of literary images and metaphors and the author’s ability to transform the difficult events of war into beautiful, imaginary worlds generated from memories has been well received by critics.

Currently, Kholoud Charaf is working on her second collection of poetry, which will be titled As If I was Born to Escape the War, and a book documenting the atrocities of war in southern Syria. As an art critic, Charaf wrote many reviews of contemporary art exhibitions by Syrian and Arab artists.

At the closing event of the Budapest Fragments project the second prize was awarded to Tünde Virág Katona. Her slam poem, called Monoluge to the City, is a paraphrase of a Hungarian classic, and it tells about a night in which the protagonist wanders along the derelict streets of Budapest.

Monológ a városhoz

Szombat este.

Tántorgok haza kocsmai árkokból,

Szombat hajnali háromkor.

Hajnali három óra…

Nincs semmi félelem bennem,

Hisz’ nincs rám a bölcsőmben…

Tudod nekem ez az egész olyan otthonos..

Békés a húgyszag,

A teletaggelt falak,

Az élénkség mögötti élettelenség,

Amikor beüt a buszon a hajnali három óra.

Az utcán Jehova tanúi tanítanak a jóra.

A vegánok épp gyilkosnak neveznek..

Van-e olyan a városban, aki még szerethet?

Mert mindezekkel együtt én szeretlek,

Te néha gázos, de amúgy bájos félkarátos

sáros város,

Nekem olyan biztonságos

Itt Budapesten.

Nem úgy, mint most a saját testem…

Próbálom magam nem hanyatt vágni,

Ha ilyen vagyok, Szerethet-e még Bárki?

Így, ahogy most vagyok ÉN.

Hisz’ Városom, szívedben lakom,

A belváros közepén.

Nekem nincs más béke,

Csak a nyócker népe,

Velem csak a belváros van, hiába nézek az

égre…

Még egy imába is csak ezt tudnám szedni;

Túl sok minden van darabokra tépve…

Úgyhogy tépek én is, ha velem is ezt

csináljátok,

Jehova tanúi, vegánok, lányok…

Szeret-e még Bárki, úgy,

Ha mindjárt hányok?

Mindig úgy hajtottam, de most

Szét vagyok esve…

Érek-e annyit hogy segítsenek?

Ha nekem már nincsen városom, éjjelem, se

nappalom,

csak a kéken izzó hajnalon

A séta haza,

Ha már lehúztak a bús napok,

Érek-e annyit, hogy belém rúgjatok?

Valaki rúgjon belém!

Hívom a várost,

De csak az éjszakai lámpa ég,

Hiába hívom persze,

Ha bárkinek lenne mersze,

Városom, megversz-e még?

De nem felel senki.

Az utcai biztos álmomból,

Szombat hajnali háromkor.

We’re sitting in the waiting room. It’s cold. Perhaps I should’ve put some more clothes on? Or something else ... You’re reading a magazine about gardens; you love gardening and you say that you were in the garden yesterday and moved your gladioli away from the lawn, so you could mow it. It had already grown long and was green again after the three months without rain.

You’re called in next, and I’m allowed to go in with you. The nurse is nice. "Yes, of course you can go in.” - "No, you just come with us, there’ll be no one other than your mother in the room during the radiotherapy." I watch how they sight the green laser beams precisely over the purple crosses drawn on your skin.

"Come with me. It won’t take long."

Then I'm sitting in the waiting room again, flicking through the gardening and fashion magazines: well decorated bushes, faces and bodies. I’ve written in my diary "Mum beams", but you’re hardly beaming when you leave there. You get smaller and smaller every time I see you. We stay there because we’ve asked for an extra examination today, we’ve asked them to call a doctor. You’re afraid that a haemorrhoid you’ve been treating for many months is actually another tumour. Can it be right that it’s not getting better? Can it be right that a haemorrhoid is so hard? I’ve insisted on an examination now. We don't need to wait, I can see no reason to worry.

The doctor comes to meet us, her name is Mette. It’s good to know the name of who we’re talking to. It gives it all a personal touch, even though we’ll never see them again. 

 still remember her – the young woman, the girl. She was 20 years old – or thereabouts. She made an impression on me – and I on her. I was her contact nurse during her radiation therapy. But sometimes I was also her friend and her mother. I still remember the day she took me aside in the dressing room to ask for advice about her future life. She confided her anxieties, hopes and dreams. I also remember that she was absolutely crazy about Thomas Helmig. He had just released a new CD and she played it on repeat every day. It became a habit for us to remember the exact place we had come to in a song and then find it again the next day. She was neither the first nor the last young person I have been in contact with. But the only other young girl who made just as big an impression on me, I only met once. She’d been sent over to us for a single treatment – a fraction. She sat there in the room with her parents in the new clothes that they’d just been out to buy. And that she was going to go and return afterwards . She didn’t want them anyway. She sat there shuddering slightly in the chair – huddled together and with her head bent low. She clearly didn’t want to be there. I told her, as I’m supposed to, about what was going to happen – but it was only her parents who spoke to me. And then it happened – I asked the completely wrong question. I said "How are you?" – the answer fell promptly and with all the disdain of youth: “How do you think I feel?" It was my worst moment – but also my best – one of those moments when the answer, the continuation of the conversation, came promptly and without thinking. "I don't think that you're feeling very well – I don't think you want to be here," I said, and continued: "But I’m asking you because I need to find out how I can help you with what you have to go through here with me." Somehow what I said – the fact that I was able to react to her dissatisfaction with the whole situation – say the right thing – without having to think about it first - made her open up to me. I don’t think that she remembers me for anything in particular - in this regard, the two girls I remember are very different. For one of them I was something special – for the other I was just one of those irritating nurses. But with regard to the girl who was annoyed with me, I still got something positive out of it. Something that has affected how I approach other young people.

Perhaps this is more important than all the other things we learn during our training and other courses. Not courses and everything else aren’t important. But what we learn from our patients – from meeting them and listening to them. That we listen and don’t forget to pay attention to them, perhaps that’s the most important tool for developing our nursing and care – our way of being with and helping them.

As I write this, I also think about all of my mistakes – all the times (granted, one single episode in particular) where I’ve said or done something that was just totally wrong or silly in that specific situation. But you learn from these situations, too.

The following text was written by one of the participating children, Prisca:

Macska

Hosszú, barna, göndör copfja utána lobog az enyhe szellőben. A tőle jobbra pihenő város ablakaiban fény ragyog, de a koromsötétség, mint egy nyúlós vattacukorfelhő ellepi az épületeket. A lány óvatosan lépked a sárban, a sötétzöld, néhol tüskés növények között, egyenesen a buszmegálló felé.

Egy házibuliból tart hazafelé, lassan hajnali kettő van. Beér a buszmegálló üvegparavánjai közé, és leül a fapadra, ami megszívta magát a levegőben szálldosó párával, így most nedves. Csak mered maga elé csillogó, barna szemeivel. Nincs min töprengenie.

A megálló melletti, sárga fényű lámpa körüli sötétségből négy láb kecses, óvatos, hangtalan, könnyed léptei merészkednek elő. Kivonul a fekete vattacukorfelhőből, megáll ő is az üvegparavánok alatt, és első lábain támaszkodva leül.

Most már ketten merednek maguk elé.

Már kettejüknek nincs min töprengenie.

A balra magasodó erdőn kihaló, fehér fények futnak végig. Az üres busz lassan beáll a megállóba, és kinyílnak ajtajai. A lány feláll a padról, és megindul az első ajtó felé, ahol a sofőr ül a kormánynál. Útközben még lehajol, és egy könnyed mozdulattal felkapja a macskát. Fellép a buszra, majd hátrébb leül az ablak mellé. A macska nekidörgölőzik, és most már ketten mennek haza.

I’ve sometimes felt like taking the time to try and tell the full narrative of my disease. Now I can.

I was probably a little surprised that I was the one to be struck by cancer. Yeah well, who isn’t?

I have to say, however, that I’d been close to cancer before, as two of my sisters have gone through breast cancer treatment, including radiation therapy.

The same year that I was diagnosed with breast cancer, my husband had had surgery to remove a cancerous tumour in one of his kidneys. He was subsequently declared cured of cancer and didn’t have to go through more treatment. But before he had his surgery, I must admit that I was very pessimistic about it all. I felt sure I was going to lose him. He was very calm about it and confident that he’d be alright. We weren’t exactly on the same page.

When I received a letter from Holstebro later that year after a screening, I knew that I had to go in for more tests - even before I’d opened the letter.

It was as if I felt it from the letter. My husband was surprisingly calm in his reaction – also in this situation.

My first meeting with Viborg Hospital was really positive. I was well received and the level of information was high. They took a biopsy of the lump.

A few days after my first examination I got a letter again, saying that the biopsy was positive.

My next consultation, with a new doctor, when I was told the final result, all went very quietly. It was as if I had said to myself beforehand “this is something I have to get through, and I’ll try to handle it as rationally as possible".

When I left the consultation, a treatment pathway had already been planned for me. I was there on a Monday and on the Thursday I came back for surgery.

I remember thinking how amazing it was that the cancer package the politicians were talking about with such pride was really working.

It was a little unfortunate, however, that I had to undergo surgery again because the surgeon hadn’t been able to remove enough healthy tissue the first time around. Since I don’t have any discomfort from going under anesthesia, it didn’t worry me that much. 

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Kathleen Vanderstraeten.

Below you can find a report by the event's organizer, Rita Abody:

BEES´ DANCE – STORYTELLING´s PAST AND FUTURE

Storytelling is an ancient legacy of mankind – from the very beginning of ages, when members of the tribe sat around the fire and told the history of their successful hunting – to teach the others, to create an effective and followable pattern for living, and not in the least, to create the respectable Ego for the hunter and storyteller, to achieve a better position in the tribe´s hierarchy. Does it sound familiar? – We still have all that in creating literature even in these days – you admit it or not..

But it is even older than that – goes back to the very beginning of times, of the Creation, when the first living creatures began to show to their offsprings how to get the food and avoid dangers.

We all know the complicated and sophisticated ways as bees show to their mates in the hive – without any pen and paper, digital signs or words and sentences, only with their moving bodies – where do the others find the flowers´ field for pollen harvesting, which direction, how far, and even the quantity of flowers – for just the right amount of bees to go.

They are not using words or draw cave paintings, but they definitely use a language.

They are spreading information in a such a way that it is obvious for the targeted group.

Language is in our flesh and blood, it is built in our braincells and genes, and that is why it can be taught and developed.

*

Creative writing courses and studies are somewhat new in Hungary – they go back only for at about a decade. Not that it was not part of teaching literature at school – called „composition”, it basically consisted of rules and regulations like: „you never start a sentence with >and<. Also, there were some private circles for amateur writers with no fame and publication – just for the fun of it, but with no structure and official form.

And, besides, writing was considered a special skill like mathematics, which you are supposed to leave behind somewhere on your way if you do not feel the personal magic of it.

These days, with the changing map of the world and the changing population of Europe, when we are already in the middle of big masses of nations wandering through countries and continents, risking their lives, just to find a new and safe home for themselves and their children, „storytelling” is getting back its ancient-new role in communication – to share history, to find common things between people coming from very different cultures, to make these cultures better known, to make understanding.

Everybody has a story to share.

Everybody has the capacity to understand someone else´s story.

And that is why it is so important to take care of storytelling.

*

In our Creative Writing Day at Petőfi Literature Museum in Budapest, 26th of May, we introduced creative writing groups to the audience, inviting them to join in too at the workshops, to share their own stories.

In the morning, there was the reading of two different groups of children, who are practicing creative writing in regular workshops.

One of them, the Penna Writer´s Studio for Kids, started the reading with the poems and prosa texts of 11-12 year old girls and boys, and brought the goosebumps, tears and laughter of their mixed children-adult audience. „If we do not hear these texts in thin kids´voice, but from skilled actors, we would never believe these are kids´ stories, feelings and thoughts” – said the establisher and leader of the 9-year old Studio, Rita Abody as an introduction, and the audience agreed.

The second reading was that of a special group called „You Do Have a Place Foundation” – established and managed by the writer and documentary filmmaker Kriszta Bódis, who put her life to search and find talented kids in very disadvantageous situations - in poor roma communities for example – and make them discover their better chances, help them to get better education. The stories these kids shared with the audience showed their heroic extra struggles with extra difficulties they have to face while trying to get themselves socialized, and bring their own culture into the big picture.

The morning readings were finished by the „older” (15-16 years old) creative writing students of Penna Studio, and then – after lunch – a creative writing workshop started with „everybody invited”, with many inspiring practices and new texts to emerge to light.

In the afternoon, the adult reading followed, with the assistance of Gabi Molnár, the former general editor of one of the most popular weekly family magazines, Nők Lapja. Gabi Molnár was one of the first editors in Hungary to give credit – and also some pages for art pieces and advertising of Penna Studio, later she organised summer courses for adults with different art activities, and also, she established and manages ever since a website (Mimind) for the works of adult amateur writers. – In this group, from the beginning 6 years ago, there are more than a dozen books already published by the authors – some of them had found a new profession for a lifetime.

The Creative Writing Day was finished by another workshop for adults, with many ideas and good writing practices to share, and basically, the night doorman had to sweep out the happy company when the time came to close the Museum.

Creative writing should be an everyday practice starting with school, and it should see everybody´s life through, - not for everybody becoming a writer, but for a better expression of thoughts and feelings of everyone in every possible fields of life or profession – to learn our common language again in the disorienting and overwhelming world of digital information and visual entertainment – for a better universal understanding, which is just as acute as is dealing with the global warming.

Rita Abody

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Noah Struys.

The following text was written by one of the participating children, Jázmin:

Jázmin: Valóság

Követtek. Lépéseik zaja visszhangot vert a fejemben. Megálltam és szembefordultam velük. Persze ez lehetetlen volt, hiszen ők csak a képzeletem szüleményei voltak.

-Tűnjetek el! - szóltam rá a két démonra.

- Nem megyek vissza!

Az egyik közelebb jött és megfogta a kezemet. Én is megszorítottam az övét.

- Hercegnő, te is tudod, hogy mi vagyunk a valóság! Ha elszakítanánk a jade láncot, átengedhetnénk a többieket. Megaláztak minket. Meséket írtak rólunk! Tudniuk kell, hogy a sárkányok, a démonok, a tündérek és a törpék a valóság! Vissza akarjuk kapni, ami a miénk!

Igaza volt. Nem tudnak örökké fogva tartani minket a könyvek lapjai.

A Képzelet és a Valóság régóta háborúzik.

A jade lánc, amivel megkötöztek minket, nálam volt mindig is. De ez a lánc a lelkem is egyben.

Én vagyok a Valóság ura. De az csak akkor lehet szabad, ha én meghalok.

A táskámba nyúlok. A jade lánc még nyáron is jéghideg. A másik démon a kezembe ad egy ollót.

Szeretnek engem. Viszont ők is tudják, hogy ha valaminek ura van, az nem lehet szabad. Még akkor sem, ha maga az úr is ezt akarja.

Szétfeszítettem a láncot. A démon rám nézett és egy könnycsepp gördült végig az arcán.

És vágott.

The following text was written by one of the participating children, Leila:

Tánc

Otthon vagyok. A zene az otthonom. Elringat a hárfa hangja, felébreszt a dob szólója, s éltet a zongorából előhívott hangok. A zeneszó megmozgatja az embert, szeretek táncolni. Táncolok napkeltében, naplementében, napközben, mert csak ez maradt nekem. Szüleimet hét éves koromban elveszítettem. Nem sokra emlékszem abból a korból. Fel tudom idézni őseim mosolyát, nevetését, az óvó karjuk ölelését. Nem volt testvérem, de sohasem voltam magányos. Ők mindig velem voltak. Miután elmentek, teljesen magamba zuhantam. Nem ettem, aludtam vagy mozogtam, csak ültem egyedül a szobában és néztem a plafont. 14 éves koromban ez odáig fajult, hogy kimásztam a közeli, elhagyatott ház ablakán és a haláltól már csak egy ugrásnyira voltam. Ekkor meghallottam a közeli zeneiskola felől a cselló szomorú hangját. Siratott engem, győzködött, ne tegyem. Színeket varázsolt elém, megmutatta, hogy a világ nem csak feketéből és fehérből áll össze. Abban a pillanatban láttam örömöt és bánatot, jót és rosszat. Rájöttem az élet titkára, arra, hogy miért is érdemes élni. Lesznek viharok, de mint minden eső után, ki fog derülni az ég, lesz holnap és remény, míg azt nem mondom, hogy elég. Hallgattam a dalra, visszamásztam és újrakezdtem mindent.

Ma már semmit sem bánok, csak a jónak élek, amibe beletartozik a tánc és a zene, de tudom, lesznek akadályok, amiket át kell mászni. Most már örömmel fogom várni őket, soha többé nem adom fel, nem fog győzni felettem a sötétség.

My first anxiety came when she was at the neurologist. I don't know where it came from because she wasn’t worried herself.

She had tried everything for her back: chiropractor, physiotherapist, injections at the doctor’s. It helped a little at first, but when I called again... That stupid back.

The doctor wanted her to see the neurologist in Aarhus. He lived out by the coast not far from me, so they came by for coffee afterwards. I had bought food and wine because I thought for sure they would stay for dinner. But everything was already different. She simply didn’t have the energy, she said. I want to go home now. That wasn’t at all like her!

At that time, no one had even thought of the ugly word. That came later. But it was as if my subconscious was already sending me signals. I’d just won a book in a competition at a bookshop. On the internet. I‘d unpacked it that same afternoon, it was on the table.

She’d started reading a lot. We used to discuss the novels we had read since last time. Exchange best titles.

Thorstein Thomsen: Snow on her face, she read the cover aloud, and asked: Is it good?

-       I don't know, I’ve only just opened the parcel.

Then I heard myself saying: Would you like to have it?

Oh, no. You read it first. Then I can borrow it from you.

No. Here, take it. I want you to have it. 

It felt as if it was really important that she accepted the book.

I felt the same way when my younger brother disappeared when I was eight years old. I had a strange feeling that something very, very bad was going to happen. Back then I took to my bed Got under the covers and tried to fall asleep.

This time, the book became something to sort of ward off the evil that I instinctively already knew would come.

When I visited her for the first time at hospital, the book was on her bedside table next to all the flowers and lemonade. In the end, the pain was so bad that she couldn’t even lie in her bed. She screamed. And the ambulance came to pick her up at the same time as the answer came from the scan the neurologist had ordered. Metastases everywhere …. In her bones ... in her back. But it came from her lungs. She smoked like a chimney.

-       Have you read it?

-       No, I haven’t really got around to it.

-       How the hell could I not think about it? Then she said the word. For the first time. Cancer. It didn’t even cross my mind. Hell, I really thought it was my back.

And it really was odd that it hadn’t crossed her mind. She was a senior nurse at the local hospital. An experienced surgery nurse. I clearly remember the first time she assisted in open lung surgery on a patient with smoker’s lungs.

-       Yuck! That’s disgusting. It really does shows up on the lungs.

But she kept on smoking. She took her last puff of the day just before lying down to sleep and her first puff straight after waking up in the morning. There was always a pack on her bedside table.

But because cancer often sneaks up on you. And because she had overlooked all of the symptoms, her death became a terribly bitter story.

And literally a race against time and bureaucracy. An ambush that none of us really had the strength to fight.

Don’t fall ill in the spring. We said to each other afterwards. When before we knew what was happening we’d lost her’. Because spring is full of holidays and days off. Tests results are delayed. Laboratories are closed. There’s no vacant beds. And even the smallest examinations take forever. And the next stop was the hospice. She didn’t come back home again. She didn’t come back home again. Crazy! Not giving her any time at home felt like an act of violence.

At the closing event of the Budapest Fragments project the jury award one of the two 3rd prizes to Brigitta Czafit for a short story told from the eprspective of an old house. The title of the story is The Confession of a House.

Egy ház vallomása

Bármerre nézek, mindenhol az önmarcangolást látom. Ezzel a szörnyű és mély érzelemmel minden egyes lakó küzd, aki már tapasztalt valamennyit a kinti világból és tudja, hogy van más is. Ugyan sok gyereknek adok otthont, de a legtöbbjük még nem tudja, hogy lehetne más milyen is az életük. Ugyanakkor, ezek a gyerekek hamar felnőnek. Látják, hogy a szüleik megállás nélkül robotolnak, hogy minden egyes nap meg kell számolni a pénzt és nem lehet akármire elkölteni. Minden családnak mások a szokásai, mégis ugyanazért küzdenek; a megélhetésért.

Ott van a Szabó család. Ha jól számolom két éve költöztek be, mondhatni nem olyan rég. Mindennapi vitáikból hamar rá lehet jönni, hogy ez a két év nekik már egy örökkévalóságnak tűnik. Kiakarnak törni a nyomorúságból egy szebb és tehetősebb életért, de nem tudnak. Még nem. Szabó úr egy gyárnál dolgozik, olyan húsz percnyire tőlem. Rendesen dolgozik, a többi lakó és környékbeli szerint. Talán egyszer előléptetik és akkor elbúcsúzik tőlem, feleségével együtt. A felesége háztartásbeli asszony, de így sincs sok ideje. Főz, mos, takarít, bevásárol és kiszámolja, hogy az ura pénzét mire és hogyan költsék. Férje sosem értett az ilyesmihez, ezért is végzi ő ezt a komoly feladatot. Pénzszámolás közben sokszor dúdolgat egy-egy dalt, szép hangja van. meseszép. Akár énekes is lehetett volna.

Egy emelettel feljebb lakik Németh asszony. Talán őt ismerem a legrégebb óta, szinte már mindent tudok róla. Egykori férjével lakott és fiával, Ádámmal. A férje négy éve halt meg, szívrohamban. Fia két éve költözött ki Angliába. Vinni akarta édesanyját is, de Németh asszony nem akart menni. Azt ismételgette: „Itt éltem le az életem szebbik felét, nem hagyom el ezt a házat, míg élek.” Szavai mindig elgondolkodtatnak. Sokszor sírdogál elhunyt férje miatt és remegő kézzel olvassa fia leveleit, aki minden hónapban ír. Levelei végén mindig megkérdezi anyját, hogy nem akar-e mégis kint élni vele. Németh asszony ilyenkor maga elé suttogja az említett és nekem oly kedves szavakat.

Két ajtóval arrébb laknak Tóthék. Öt gyerek él együtt abban a kicsiny szobában. Mindkét szülő dolgozik, így a gyerekekre sokszor a szomszéd, Lilla kisasszony vigyáz. Ez a fiatal hölgy tanult ember. Apja adósságai miatt jutott erre a sorsra, eredetileg óvónő szeretett volna lenni. Kedvességének és közvetlenségének hála sokan ismerik és szeretik.

A Tóth gyerekek különben rendesek és korukhoz képest elég okosak. Számítok arra, hogy hamar kikerüljenek ebből a nyomorból; amit okozok. A legkisebb alig négyéves, de már eltudja mondani az abc-t. Az ikrek mindent együtt csinálnak, kézügyességük pedig hasonlóan kitűnő. Az egyik fest, a másik rajzol, a harmadik barkácsol. Játékaik nagy részét ő maguk készítik talált tárgyakból. Apjuktól tanulták, a férfi asztalos. A legidősebb gyermek lassan tizenhárom lesz, egyedüli lányként sokszor ő főz vacsorát és segít anyjának a házimunkában. Édesanyjuk mosogatónő egy közeli étteremben.

A harmadik emeleten, a folyosó végén balra lakik a Mihalik házaspár. Amióta csak ismerem őket, ugyanúgy telik mindennapjuk. Felkelnek reggel hétkor, Mihalik úr elkészül a munkába, míg Mihalik asszony megcsinálja a kávét. Étgyomorra isszák, feketén. Elköszönnek egymástól, majd Mihalik úr elgyalogol a közeli kocsmába; ő a csapos. Felesége addig otthon marad és kötöget. Egy óra alatt akár négy férfi felsővel is végez. Utána kimegy az utcára és tíz percet sétál. Abban a tíz percben rengeteg emberrel találkozik. Visszafele megnézi, hogy jött-e posta. Ha igen, még helyben kibontja és már olvassa is. Ha nem, akkor csak visszasétál a harmadikra. Este megterített asztallal várja férjét, aki minden egyes nap este hatkor lép be az ajtón. Vacsora után előveszik a sakk készletüket és lejátszanak három kört. Közben megbeszélik a dolgaikat. Mihalik úr elmeséli napját a kocsmában, az asszonyság pedig elmeséli, amit az utcán pletykáltak el neki. Úgy tűnik boldogok, ám sokszor elhagyja szájukat egy-egy sóhaj, mikor a pénzt számolják közösen.

Nap, mint nap látom rajtuk a fáradságot, a keserűséget és a reményt.

Minden egyes lakó fontos a számomra, ezért kívánom, hogy hagyjanak itt. Menjenek és legyenek vidámak. Ne nézzenek vissza többet és csak egy emlék legyek számukra. Akkor lennék én is boldog. Tudnám, hogy valahol máshol térnek nyugovóra és máshol kelnek fel. Egy sokkal szebb világban nem én lennék az otthonuk. Nem érezném többet a gyerekek trappolását rozoga padlóimon. Nem hallanám a fáradt sóhajukat, a keserű kacajukat és nem látnám, ahogy mindennap kialszik bennük a remény. Nem érezném azt, hogy ez az én hibám..

Végre megszűnne az az undorító érzés: önmarcangolás.

A feeling of joy welled up inside me. Actually it was a bit weird, given that I was going to have yet another bag of poison running into my body. But this time was the last time. After today, it couldn’t get any worse. Once this poison had killed what it should, I could start rebuilding myself and my body. OK, I still had radiation ahead, but today was a day to celebrate.

Spirits were high, and we teased each other and laughed while the nurse set up the chemo and started my treatment. A young woman came into the room and seemed relieved that the bed next to me was free. The first patient can choose between the chair and the bed, and previously I’ve usually chosen the bed so that I could have a nap while the chemo dripped in; a very necessary nap if I was to have the energy to drive all the way back home again. But today I had chosen the chair, because today I didn’t want to sleep. Today I wanted the full experience. Today was the last time.

I apologised for the rather excited atmosphere and explained why. The young woman fell quiet and looked at me with tears in her eyes. “Congratulations,” she said. We talked a bit, and slowly it dawned on me that her situation was completely different from mine. She would never finish her chemo. My joy turned into a deep sense of gratitude. We continued talking until my treatment was over. We talked about her son, about hair and nails, about my IV cannula, about family reactions and feelings, about life and what it’s like when the end suddenly feels so close.

Because our immune systems were so weak, I couldn't hug her when I left, but I’ll never forget her. That meeting with her didn’t mar my joy that this phase was over, but my joy had become more heartfelt and subtle. During that hour we spent together, it felt as if we knew each other; that even though we were at completely different stages, at that moment we were nevertheless a reflection of each other: the same.

The following text was written by one of the participating children, Ádám:

Bál

Belépek a terembe. A hideg levegő torkomba markol, ahogy letüdőzöm. Arcok. Mindenütt merre szem ellát. Villanások színes kavalkádja. Konfetti tekereg fölöttünk, mint egy kígyó, aki várja, hogy lecsapjon. Itt-ott megcsillan a por levegőben. A fény pattog az álarcos, táncot járó emberek között. Hamisan pislákol. Aztán egy erős csóvával megvakít. Megvakít, de csak annyira, hogy a törött tükörben ne lássam, hogy rajtam is álarc van. Szilánkos képpé áll össze az alkoholtó boldogult emberek nevetése. Maszkra festett vigyor...

Egy életet táncolni át. Eddig nem értettem, hogyan lehetséges. Táncolni... táncolni… úgy, hogy nem tudod, mi rejlik a maszk mögött... Ez a leghazugabb bál a világon...

Tarka szoknyák fel-fellibbennek, de az alattuk lévő szürke harisnyát, csak pillanatokig lehet látni. Tiltott terület a szemnek. Tiltott minden, amit a ruha elfed. Gazdag s szegény mind itt mulat. A kihívó hölgy a lépcsőnél azt vizsgálja, hogy ki, melyik. Pénz sóvár szeme kapzsin tekint körbe. Méricskél, vizsgál mindenkit. Fölöttem sem siklik át a szeme. Rám néz... de egy vagyok a sok közül.

Az ajtón bezáródik mögöttem. Az utánam következők csalódott fejjel ballagnak. Ők sosem juthatnak be ide. A tiszteletes az ablaknál a tűzijátékot. Közben gyengén forgatja az aranykeresztet a kezében. Nem érti az égi csodát, csak bámulja... de hiába ő az egyetlen, aki észrevette, az maszktól ő sem látja rendesen. Még csak most léptem be, de már mennék, menekülnék innen! De az ajtó már zárva van... Tovább pásztázom a termet keresve a kiutat. Talán valahol ott van... ott... a terem túlvégében... csak az álarctól senki sem látja…

We have developed a methodology that organisers of literature events can use to evaluate their current practices.

During the international ENGAGE! Workshop in Poland, we have reviewed together each other’s current practices in a creative way. Participants critically reviewed and improved each other's literary event with regards to access, contribution and/or co-decision. Our workshop methodology focused on "storytelling" about the own event, by means of building bricks, pens, paint, wood and all other creative tools that can be useful to facilitate a discussion. Participants were asked to first visualise their current practices and then share this in group.

The following text was written by one of the participating children, Robin:

Sötétség

Ha lekapcsolod a villanyt sötét lesz, kivéve, ha nappal van. Viszont ha a nap is kikapcsol, nem látsz sokat, csak a nap tükrét a holdban. A hold, ami egy arcot tükröz felénk, ami egy végtelen tükör, mindig világít, kivéve, ha nappal van. Este a csillagok fénye olyan, mint pár tündér szeme, ami lát és figyel éjjel nappal, és te is látod őket, és érzed, hogy élik az életüket. Amikor belegondolsz, milyen jó lehet nekik az, hogy állnak egy helyben a kerek vagy nem kerek alsó vagy felső vagy oldalsó részeiken. Érzed, hogy vágysz arra, hogy végig ott álljál. Habár ha belegondolunk, rossz lehet nekik, mert már elég sok ideje vannak a Tejútrendszerünkben.

A Tejútrendszer, amit nem látunk még éjjel sem. Mert benne vagyunk. De az a sötétség, ami szép és gyönyörű. Lehet tűzijátékozni, és minden király dolgot csinálni. Persze akkor nem szép, ha megnézel pár olyan filmet, amitől megijedsz a sötétségtől. De az a lélekállapot, ami ilyenkor átjár, az a leggyönyörűbb dolog, ami van. Kivéve, ha nappal van.

The following text was written by one of the participating children, Döme:

Gyökér

Kiültem a kertbe. A szél borzolta a hajamat. Éreztem, ahogy árnyék vetődik az arcomra. Először azt hittem, hogy egy felhő takarja el a napot. Az árnyék nem oszlott. Kinyitottam a szemem, a napot egy fekete, vöröses színű torma takarta el. Nem volt napfogyatkozás. A több árnyalatú gyökér ereszkedett felém. Felocsúdtam képzeletem zegzugaiból, és láttam, hogy egy madárraj repült el felettem. Megnyugodtam. Ekkor egy kopasz, kövér ember kopogott a bejárati ajtón. Kinyitottam az ajtót, megkérdeztem a bácsit, hogy mit szeretne. Azt mondta, hogy most költöztek ide, és szeretne kérni kölcsönbe egy kis gyömbért. Igent mondtam, mert épp sok volt belőle, vagy végül is ezt hittem. A maradékot odaadtam a szomszédnak, és ő elment. Gondoltam, csak megromlana. Aztán nekifogtam ebédet készíteni. Beleszeleteltem a levesbe a sárga- és fehérrépákat, amik tulajdonképpen gyökerek, szakszóval főgyökerek. A hagymát, ami a kis szinte cérna vastagság barna gyökerekhez kapcsolódott, mielőtt egy éles késsel elválasztottam őket egymástól. Az előkészített, kiolvasztott nyúl húst is beleszeleteltem. Halkan megjegyzem, hogy a közhiedelem szerint a nyúl kedvenc zöldsége a répa, és azt már ugye említettem, hogy a répa egy főgyökér. Felöntöttem vízzel. Egy helyen, pontosan nem tudom, hogy hol, az őslakosok gyökereket lereszelve jutnak vízhez. Aztán rájöttem, hogy valahogy fűszerezni kellene az ételt és vajon mi jutott eszembe? Valami tipp? Hát igen! A torma. Sajnos nem volt otthon torma. Ezért elmentem a boltba. Nagyon fáradt voltam, jól esett volna egy energiaital, amibe néha szoktak rakni ginzenget, ami egy értékes gyökér. Amint mentem a járdán, többször is majdnem felbuktam az aszfaltban, ott ahol a fák gyökerei felnyomták a burkolatot. És ezeket a fura összefüggéseket még sokáig sorolhatnám, de sajnos kicsi ez a virtuális papír is. De még este is a vacsoránál a barátom a gyökér munkatársairól beszélt.

At the Lisbon ENCC Project Fair we did not only present SILO, but also discussed the creative writing aspects of the project and held a mini creative writing workshop. Participants used photos on their mobile phones as inspiration for short texts. Take a look at the works!

Szépírók Társasága has launched their project, Budapest-fragments, which is also part of SILO. Cofinanced by the Open Society Institute, this programme connects the variuos literary representations of Budapest with contemporary writers and secondary school students. Students learn about how a metropolis like Budapest has been represented in Hungarian literary tradition through short literary texts and contemporary writers' video commentaries. Students are also encouraged to write about their own Budapest experience. Check out the project's website at https://budapesttoredekek.wordpress.com/

A visit at SILO partner's Krokodil Festival. Szépírók Társasága vice-chairman Ferenc Czinki, member Gábor Schein and László Krasznahorkai represented Hungary at the events.

The following text was written by one of the participating adults, Flóra:

Szerelmes vers a tudatalattihoz

üveggel és hamuval borítva megbotlottam az időben

mert az idő a legkegyetlenebb

egy bakelitízű tökéletlenségen rágódva bekúszom az irodai post-itek alá

és figyelem az elsuhanó lépteket,

ahogy egy cápa árnyéka vetül az aqvuáriumra

műanyag delfin zselégyertyában; az ilyeneket eleve földönkívüli szuvenírnek gyártják

mert nem akarok egyedül maradni a Merkúron

és a tekinteted egy üres hotel hajnali háromkor,a sivatag közepén;

minden lámpa ég

üres, funkció nélküli. mint a reinkarnáció nélküli halál

nézz fel. már halott csillagok fényét látod

a lovasok újra úton vannak, hogy jöjj és láss

én az államközi autópályán száguldok; félúton a semmi felé

hajnali háromkor

és keresek valakit, akire illik a leírásod

de nem hiszem, hogy léteznek,

de nem hiszem, hogy létezel

nem hiszem, hogy létezek

Story 1

Every morning I wake up feeling like someone has punched me in my side. The first step out of bed is always the most difficult because it means a new day of worrying and having to face people around me who don’t look at me like they used to do. It feels like someone has written CANCER in capital letters on my forehead. I don't look at other people in the same way as before, and they don't look at me in the same way. To them, I’m fragile, as if I could break at any moment. To me, I’m like a bomb ready to explode and destroy everything around me. I want to escape my thoughts, I want to dream, fall into a deep sleep. But every morning I wake up again, trying to hold on to my dreams as they are ripped away from me by the fear and all my thoughts.

Story 2

My cheek lies flat against the ice, it feels hard, cold and tingly. The rough, icy surface scratches my cheek. I haven't been on the ice for two months and my skates feel too tight around my ankles. I knew it would end this way: me lying here on the ice after falling. I lie completely still with my cheek against the ice; it feels almost as if it has become stuck to the ice and if I were to lift my head now, my cheek would stay put and there would be a gaping and bleeding red hole in my face. Slowly I manage to get up on my knees: It’s still there, my cheek, that is. It’s cold and pink but it’s not stuck on the ice. My clothes are damp now and my head is cold. I forgot my cap, I used to have my long blond hair to keep me warm. I still haven’t grown used to having no hair, so I always end up freezing. Damn it. I should just give up skating, but I can’t do that either because that would mean that disgusting, annoying, foul-smelling disease would win. Damn it. I wish it would just disappear from my body. Damn it.

Story 3

05.15 breakfast. The oatmeal tastes of nothing - just like everything else. The chemo has killed off my taste buds. At 05.50 I go to the fitness centre. Even though I am physically and mentally exhausted, I go to the fitness centre. This is my free space. The cancer will always be there. It’s in my bones. With this at the back of my mind I enter the fitness room. I smile even though I'm not at all happy. This is something I've taught myself. Even though I’ve talked with the doctor, psychologists, friends and family, I can't let go of the thought. After training, I’m off to hospital for a check-up. I get blood tests and other treatments. Going through the check-ups aren’t the worst thing. It’s the week that comes after. The answers. What do the results say? Is the treatment working? Progress or setback?. PSA or piss off? 

April 19, 2018, Budapest

In this discussion writers, translators, critics were invited to share their ideas on if and how the elitism of literature and literary institutions should be tackled, how new audiences can be reached and inspired, and if extending tools and skills of storytelling can lead to a more vivid and versatile literary culture. Questions discussed at the workshop included: What are the best recent practices in each country to reach new audiences for contemporary vernecular and foreign literature? What role primary and secondary education should have in this effort? Is creative writing taught at all school levels in each country? Have paerticipating writers ever attended a creative writing course? If yes, did it play a decisive role in their becoming a writer? What aims creative writing courses should persue? E.g. supporting would-be writers,  educating audiences, providing useful tools for consciousness-raising and self-reflection?

Participants: Éva Karádi (Hungary), Ida Hegazi Høyer (Norway), Jonis Jonevs (Latvia), Noémi Szécsi (Hungary), Clare Azzopardi (Malta), Maria A. Ioannou (Cyprus), Giorgos [gy] Panagi (Cyprus - Germany), Eszter Tarsoly (UK), Peter Sherwood (UK), Julia Sherwood (UK), Anna Gács (Hungary), Emy Koopman (Netherlands), Theresia Enzensberger (Germany), Julia Weber (Switzerland), Katharina Winkler (Germany), Dora Kaplárova (Czech Republic – Germany), Anita Furu (Denmark), Satu Vasantola (Finland), Gabi Csutak (Hungary), Jakub Juhás (Slovakia), Weronika Gogla (Poland), Ádám Németh (Hungary), Ivana Djilas (Slovenia), Matěj Hořava (Czech Republic), Gábor Csordás (Hungary), Dorotea Vučić (Croatia), Dulce Garcia (Portugal).

Photo by: Lenke Szilágyi

During a Sun Salutation in yoga, I notice that my clothes didn’t feel comfortable on me. I adjust them and go on to the next exercise. There's still something bothering me, but it’s not on the outside and I can't take it away. The next morning I'm number 7 in the phone queue for the doctor’s office. I’m about to give up, maybe the lump in my abdomen will just go away by itself? I know that it won’t, though, and therefore I wait. It’s hard waiting. I tell the doctor that I have a lump in my stomach! The doctor says "Are you pregnant"? Even though it was my highest wish I had to answer “No”'. The doctor says "come straight away". I call my boyfriend and cry – I’m afraid, expecting the worst. Perhaps I knew already this morning what the day would bring, because I didn’t put on my mascara. The doctor put me on a cancer treatment pathway and asked me to go to the hospital the following Tuesday. We went to our holiday home during the weekend. I sat with my boyfriend in front of the wood stove and drank red wine. We were hopeful and convinced each other that it was probably just a harmless cyst, just like the one my mother had when she was pregnant with me. I alternated between hope and fear. We shared the hope, but I was often alone with my fears. During an ultrasound scan, the doctor confirmed my fears. Yes, it’s a cyst but there is some tissue inside which could be cancerous. The plan is to have you go through an MR scan and then surgery. I'm afraid of cancer because you can die from it, but I'm almost just as afraid of losing the ability to have children. The waiting time: a void, a vacuum, it was long and merciless. I learned that as a human being you can’t cope with being sad all the time. It became a basic feeling, for a period, but I took my breaks from it. I went through surgery and then it was time to receive the news. Yes, I had cancer. 10 days passed before I received the answer about whether I needed final surgery. That was the doctor's code for saying whether my last ovary and my uterus also had to be removed. I wanted kids and couldn’t imagine a future without having kids. My boyfriend and I looked into alternative methods to have children, because what if? The biopsy result confirmed that the diagnosis was cancer. Fortunately, at such an early stage that my fertility could be preserved. 3 months later I became pregnant with Storm; he’ll turn 6 this Saturday.

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Tobias Frenssen.

Created by Lotte Colaers and Kaat Vanmuysen