We’re sitting in the waiting room. It’s cold. Perhaps I should’ve put some more clothes on? Or something else ... You’re reading a magazine about gardens; you love gardening and you say that you were in the garden yesterday and moved your gladioli away from the lawn, so you could mow it. It had already grown long and was green again after the three months without rain.

You’re called in next, and I’m allowed to go in with you. The nurse is nice. "Yes, of course you can go in.” - "No, you just come with us, there’ll be no one other than your mother in the room during the radiotherapy." I watch how they sight the green laser beams precisely over the purple crosses drawn on your skin.

"Come with me. It won’t take long."

Then I'm sitting in the waiting room again, flicking through the gardening and fashion magazines: well decorated bushes, faces and bodies. I’ve written in my diary "Mum beams", but you’re hardly beaming when you leave there. You get smaller and smaller every time I see you. We stay there because we’ve asked for an extra examination today, we’ve asked them to call a doctor. You’re afraid that a haemorrhoid you’ve been treating for many months is actually another tumour. Can it be right that it’s not getting better? Can it be right that a haemorrhoid is so hard? I’ve insisted on an examination now. We don't need to wait, I can see no reason to worry.

The doctor comes to meet us, her name is Mette. It’s good to know the name of who we’re talking to. It gives it all a personal touch, even though we’ll never see them again. 

My mother died on 6 October 1997 on a sunny autumn day when the leaves were golden and the berries red. When you’re small, you fear and you worry that your mother’s going to die. And then she actually dies. It’s a great sorrow, a loss. You learn that the person who has died isn’t gone, but that you have to learn to live with her as being dead. In Sweden they talk of the dead as ‘people who have left time’. She’ll never age beyond her 80, almost 81, years. 

If this workshop had happened close to her death, I would have written about the process at the hospital and the last breath she took. I’ve done that already. And I’ve been writing diaries about her or to her for many years. It’s like having a conversation with her. As Jon Kalman writes in "The Heart of Man": Where there are words, there’s life. By writing you give expression to your grief and tears and thereby ease your heart. Over the years, the need to write / talk to her diminishes. It was a help describing to my doctor my mother’s story before, up to and including her death. That story includes my grandmother's story, who died in 1936 when my mother was just 19 years old. The story of her death and the visits to the cemetery have been with me my entire life. My mother's grandmother also died in 1936. Her name was Anna, the same as my mother, and my name is Kirsten, the same as my grandmother, who died five years before I was born. And I shared in my mother's grief from the beginning.

When a human dies, ‘a world dies’ and cries for ‘resurrection’. A family's history used to be passed down orally from generation to generation. Today, ‘the present’ takes up all the space with no historical perspective. History can also help create the space that you need in order to distance yourself enough to be able to give shape to your experience and reflect on it without ‘drowning’ in it. The words transfer the situation from the physical and material world into the collective meta-physical world of language, and this is a first step to relief. I read today that the Danish journalist Tommy Hansen has died in Berlin. In his last article, he wrote that every end holds a new beginning. As a daughter and therefore a relative, I was supposed to write from the perspective of my mother at this workshop. I don’t believe I can actually do that. If I were to do that, I would have to tell her story from before she fell ill, because what manifested itself was the person she had become during the course of her 80-year-long life What was her life like? In the family and in ‘the grand narrative of history? Born during WW1, lived through WW2 with two small children in a small town in southern Jutland near the border to Germany. I have her voice when she said: Now girl, time for you to go home and be bored. But I can’t know what she felt and what she thought. If I were a writer, I would try to identify with her situation and conjure up through writing what I imagine she must have thought. But I can’t cross that border. The umbilical cord has been cut from both sides. A third person could have talked about the mother-daughter relationship, like a social worker would register and experience it. If you want to understand my perspective on it, you cannot disregard my life-long work with life-story narratives, workers’ narratives, in both written and oral form. The guiding principle has been equality in diversity and therefore a limit has been set for what you say anything about. You know there’s something you don’t know and shouldn’t pretend to know anything about. You can change perspective to that of the person you’re listening to and asking questions, but you cannot

My first anxiety came when she was at the neurologist. I don't know where it came from because she wasn’t worried herself.

She had tried everything for her back: chiropractor, physiotherapist, injections at the doctor’s. It helped a little at first, but when I called again... That stupid back.

The doctor wanted her to see the neurologist in Aarhus. He lived out by the coast not far from me, so they came by for coffee afterwards. I had bought food and wine because I thought for sure they would stay for dinner. But everything was already different. She simply didn’t have the energy, she said. I want to go home now. That wasn’t at all like her!

At that time, no one had even thought of the ugly word. That came later. But it was as if my subconscious was already sending me signals. I’d just won a book in a competition at a bookshop. On the internet. I‘d unpacked it that same afternoon, it was on the table.

She’d started reading a lot. We used to discuss the novels we had read since last time. Exchange best titles.

Thorstein Thomsen: Snow on her face, she read the cover aloud, and asked: Is it good?

-       I don't know, I’ve only just opened the parcel.

Then I heard myself saying: Would you like to have it?

Oh, no. You read it first. Then I can borrow it from you.

No. Here, take it. I want you to have it. 

It felt as if it was really important that she accepted the book.

I felt the same way when my younger brother disappeared when I was eight years old. I had a strange feeling that something very, very bad was going to happen. Back then I took to my bed Got under the covers and tried to fall asleep.

This time, the book became something to sort of ward off the evil that I instinctively already knew would come.

When I visited her for the first time at hospital, the book was on her bedside table next to all the flowers and lemonade. In the end, the pain was so bad that she couldn’t even lie in her bed. She screamed. And the ambulance came to pick her up at the same time as the answer came from the scan the neurologist had ordered. Metastases everywhere …. In her bones ... in her back. But it came from her lungs. She smoked like a chimney.

-       Have you read it?

-       No, I haven’t really got around to it.

-       How the hell could I not think about it? Then she said the word. For the first time. Cancer. It didn’t even cross my mind. Hell, I really thought it was my back.

And it really was odd that it hadn’t crossed her mind. She was a senior nurse at the local hospital. An experienced surgery nurse. I clearly remember the first time she assisted in open lung surgery on a patient with smoker’s lungs.

-       Yuck! That’s disgusting. It really does shows up on the lungs.

But she kept on smoking. She took her last puff of the day just before lying down to sleep and her first puff straight after waking up in the morning. There was always a pack on her bedside table.

But because cancer often sneaks up on you. And because she had overlooked all of the symptoms, her death became a terribly bitter story.

And literally a race against time and bureaucracy. An ambush that none of us really had the strength to fight.

Don’t fall ill in the spring. We said to each other afterwards. When before we knew what was happening we’d lost her’. Because spring is full of holidays and days off. Tests results are delayed. Laboratories are closed. There’s no vacant beds. And even the smallest examinations take forever. And the next stop was the hospice. She didn’t come back home again. She didn’t come back home again. Crazy! Not giving her any time at home felt like an act of violence.

From the 60+ applications from 17 secondary schools, the jury picked the winners. At the closing event award winning students read their texts together with writers who have participated in the project.

At the closing event one of the special prizes went to Nóra Rózsa for her sensitive description of the social and cultural versatility of a district.

Újpalota

„1968 és 1977 között felépült Újpalota, a főváros egyik legnagyobb lakótelepe.”- írja a wikipédia. Ennyi különlegességet ír erről a területről az oldal. Pedig szerintem sok érdekesség és kettősség lelhető fel itt.

***

A Vásárcsarnokban sok mindent meg lehet tudni az emberekről. Ha az ember lemegy, nagyon könnyen képet kap az itteniekről. Lényegében csak három különböző emberrel lehet találkozni: az elégedettel, a reménykedővel és a kilátástalannal. Aki már régóta él itt, könnyen meg tudja különböztetni őket, csak egy pillantás a szembejövő arcára és már tudod is. Gondolom, nem meglepő az, hogy az elégedettből van a legkevesebb. Ami viszont engem büszkeséggel tölt el, hogy a reménykedők és a kilátástalanok száma közel azonos. Most ezen meg lehet akadni, hogy én erre mégis miért vagyok büszke? Az miért jó, ha ugyanannyi kilátástalan van, mint amennyi reménykedő? Ez egyszerű, ugyanis amíg a pesszimisták nincsenek többségben, addig minden pesszimistára jut egy optimista, aki meg tudja győzni vagy esetleg segíteni neki. Így büszke tudok maradni a társadalomra és az emberekbe vetett hitem is megmarad. Optimistából könnyebb pesszimistát csinálni mint fordítva, így nem szabad, hogy több borúlátó legyen.

***

Egy szokványos vasárnap délután volt. Együtt ebédeltünk a konyhában, az előétel borsóleves volt, a második pedig rántott hús krumplipürével. A konyhaablakból pedig a következő látkép tárult elénk: szemben - az itt szokásos és a miénkkel megegyező - tízemeletes panel, a villamossínek kettészelik az utcát, parkoló kocsik a szemközti ház és a miénk előtt is. A szemben lévő panel mellett és mögött pedig még több panel. Hirtelen megszólal édesapám:

-       Láttátok?

-       Mit? – kérdeztük szinkronban anyámmal.

A szemközti ház nyolcadik emeletének erkélyéről kiugrott egy nő. Szerencséje volt; sok csontja eltört és belső sérülései lettek, de túlélte, mert a kapu felett lévő műanyagtetőre esett. Fura azt mondani, hogy szerencséje volt, hiszen ő valószínűleg nem így élte meg.

***

A füles a fülemben, jó kis pörgős zenét hallgatok és várom a liftet, amikor bejön a kapun a Kosztáné és megáll mellettem. Szokás szerint tele van aggatva arany ékszerekkel, párducmintás felső van rajta és sok smink. Jó és illedelmes gyerekként köszönök neki, mint az elmúlt 17 évben mindig.  Ő pedig beszélgetést kezdeményez, mint mindig. Végre megérkezik a lift, nyúlok az ajtóért, hogy kinyissam, és akkor látja meg a hennát a kezemen.

-       De szép a kezeden az a tetoválás! Igazi?

-       Köszönöm szépen és nem igazi, ez csak henna, én csináltam.

-       Tényleg? Nagyon ügyes vagy.

-       Köszönöm – mondtam és összességében ennyi is lett volna a beszélgetés, ha nem a Kosztánéval szállok be a liftbe, vagy ha esetleg gyorsabb a lift.

-       Nem tudnál nekem is csinálni? – kérdezte.

-       De persze. Mikor?

-       Ráérsz ma délután? – kérdezte, közben megérkezett a lift az ötödikre.

-       Rá – feleltem. Már kiszálltam a liftből és tartottam az ajtót úgy beszélgettünk.

-       Fent vagy a Facebookon? Mert akkor a Gyuszika megkeres és ír neked, hogy hányra gyere fel hozzánk.

-       Igen, fent – mondtam és közben valaki felettünk elkezdett dörömbölni a liftajtón, mert gondolom sietős dolga volt.

Délután, amikor felmentem hozzájuk, az egyik unoka nyitott ajtót. A házban mindenki tudja, hogy a Koszta házaspár túl fiatal nagyszülőknek, hiszen mindketten csak 50 körül vannak. Azt is mindenki tudja, hogy a lányuk ahányszor eltűnik hónapokra, esetleg több mint egy évre, akkor valahogy mindig terhesen kerül elő. A kisebb gyereküket, Gyuszikát, pedig el kellett vinni egy másik általánosba, mert az előzőben a tesitanár miatt eltört a keze. Ezeket a tényeket Kosztáné szíves örömest megosztja boldog-boldogtalannal. Nekik is nagy lakásuk van, mint nekünk, azzal a különbséggel, hogy minden bútor és elektronikai berendezés a legújabb vagy a legdrágább.  Miután kész voltam a hennával megbeszéltük, hogy megyek másnap is, és akkor csinálok hennát a két kicsinek és nagypapinak is. Elkezdtem összeszedni a cuccaimat.

-       Zsuzsikám, mennyivel tartozom? 2000-3000 Forint? – kérdezte a nő.

-       Semennyivel – feleltem.  

-       Na, hát ne csináld már, hisz olyan szép lett, ebből meg lehetne élni. Akkor azt mondd meg mennyibe került a festék.

-       600 Forint, de tényleg nem kell örömmel csináltam és nem fáradtság – mondtam.

-       Dehogynem, ha valaki dolgozik azt meg kell fizetni. Itt egy ezres, addig nem mész ki, amíg nem fogadod el. Majd szólunk a barátainknak is, tudod, akikkel szoktunk menni ezekre az amerikai autós találkozókra és akkor majd lesz egy csomó megbízásod.

-       Rendben köszönöm, viszlát – és ezzel ki is slisszoltam onnan, Kosztáné meg már Gyuszika barátnőjével kiabált, hogy miért nem kért hennát.  

Igen, ők egy igazi újpalotai cigány család, de a jobbik fajtából, ha lehet ilyen bántón fogalmazni. Hiszen a nagypapinak van munkája és a saját kis okosságaikból élnek úgy ahogy, de ezzel nem ártanak senkinek.

***

Újpalota közösségi központja a felső tagozatosoknak a Fő tér. Itt szokott inni a sok szeretethiányos gyerek, akikre a szüleik egyáltalán nem figyelnek. Igen, 12-14 évesekről beszélgetünk.  Az ebbe a társaságba tartozó fiataloknak többnyire rosszak a szociális körülményei, nem tanulnak jól és a szüleik sem foglalkoznak velük. A kerületi iskolákban pedig vagy foglalkoznak velük, vagy nem. Egy ebbe a társaságba tartozó lánnyal volt nekem és édesanyámnak egy megdöbbentő beszélgetésünk. A családról beszélgettünk.

-       Hát, én nem szoktam anyuval beszélgetni. Az a közös programunk, hogy minden este leülünk csöndben egymás mellé, és megnézzük a Barátok közt-öt. Aztán én is megyek a saját szobámba és megy ő is az övébe – mesélte Beka. Anyuval csak csöndben pislogtunk egymásra, hirtelen egyikünk sem tudott erre mit reagálni. Erre folytatta:

-       Nem baj, ha valami bajom van, azt úgysem vele beszélem meg.

-       Akkor kivel? – kérdezte anyu. 

-       Van egy képzelt világom, amiben minden olyan, mint egy mesebeli erdőben. Van egy főboszorkány, aki nem gonosz. Ellinek hívják. Esküvői ruhában van mindig, hosszú uszállyal és fátyollal, az arca pedig gyönyörű. Vele szoktam megbeszélni vagy a barátommal. Mielőtt hülyének néztek tudom, hogy Elli nem valós, de jobb mint a semmi, ha esetleg Benji nem ér rá vagy nem engedi el a bolond mostohaapja.

Ezek után csak annyit érdemes még tudni Bekáról, hogy ki akart menni külföldre tanulni, és ki is ment. Szinte önerőből, de mindenféleképpen szülői támogatás nélkül. A főtéri társaságból ő pont a szerencsések közé tartozik. A többiek abban az egy évben, amíg ő kint volt, ugyanúgy ültek kint a padokon és ittak leckeírás helyett.

***

A mi házunk mindig is vízválasztó volt. A ház elülső oldala a többi panelre nézett, míg a másik oldala a kertes házakra és egészen Budáig el lehet látni. A hátsó részen a kertes házak mellett ott az ovi és a bölcsi. Az épület előtt egy csomó pad, ahova le lehet ülni a szülőknek, amíg várnak a gyerekekre. Volt két-három év, amikor nyáron éjszakánként a csövesek buliztak azokon a padokon. A csöndes lakótelepen éjszaka a házak között nagyon jól visszahangzik minden. A nagypapámmal egyik este megelégeltük, hogy egyikünk sem tud aludni. Fogtunk pár vízibombát, és kidobtuk az erkélyről a csövesek mellé. A tivornyázókat annyira nem hatotta meg a dolog, mi ketten ellenben nagyon jól szórakoztunk. A következő estéken már versenyt tartottunk, hogy melyikünk tudja hozzájuk a legközelebb dobni. Természetesen arra nem volt esély, hogy eltaláljuk őket, de azért jó buli volt. A hajléktalanokat nem hatották meg a mi vízibombáink, de a máshonnan érkező „kussoljatok” és egyéb trágár kiáltások sem. A harmadik nyár után leszedték az ovi elől a padokat.

***

Ezekben a történetekben az az érdekes számomra, hogy a teljesen eltérő életutak egymás mellett játszódnak. Akikről most szó volt, ugyanabban a 200 méteres körzetben laknak és valószínűleg minden héten elsétálnak egymás mellett legalább egyszer, talán valami miatt még szóba is elegyednek. Szerintem ez a kontraszt nincs meg a város más területein. Ott sokkal jobban elkülönülnek, de itt nem. Ez az érzés nincs meg sehol máshol.

The following text was written by one of the participating children, Gergő:

Apa

Sziasztok, Gyuri vagyok, most lettem 43 éves. Szeretem a munkámat, de rengeteget kell dolgoznom. Ez a sok munka nagyon rosszat tesz az idegeimnek. Gyorsabban leszek ideges, és mindig fáradt vagyok.

Amikor hazaérek, odajönnek köszönni a gyerekek. Ahogy szétnézek, látom, hogy mindenhol szétdobálva minden. Hirtelen úgy érzem, elhagyom a testem, de hamar visszatérek bele, ugyanis meghallom a kiabálást fentről.

- Hányszor mondjam még, hogy ne legyen a földön semmi!

Ekkor tudomásul veszem, hogy otthon vagyok, és még mielőtt kérések tömege hullana rám, befutok a WC-re. Bezárom az ajtót, és próbálok túlélni.

Amikor úgy érzem, hogy alábbhagyott a dúlás, kimerészkedek, és minden bútor mögé bebújva elkommandózok a szobámig. Halkan felfutok az emeletre a fürdőszobába, és bezárom az ajtót, amikor készen vagyok, és nem figyel senki, kisurranok és bezárkózok a hálószobába, megvárom, amíg lefekszenek a gyerekek.

Mikor elaludtak, lemegyek és bekapcsolom a TV-t hogy pihenhessek egy kicsit.

Este 10 körül hullafáradtan dőlök az ágyba, és egyből elalszom.

Így telik minden napom.

http://cm-madalena.pt/pt/component/content/article/2-geral/2005-biblioteca-da-madalena-acolhe-projeto-pedagogico-inter-escolar

Created by Lotte Colaers and Kaat Vanmuysen

SILO workshop at the congres "from global teacher to global citizen" on 12/10.

If you opened the enveloppe and were to find a mix of poetry fragments and a hip hop texts, would you be able to see the difference?

In this workshop for poetry-haters, the haters realised they do not hate it as much as they thought... When Rihanna becomes Shakespeare and Shakespeare EMINEM!

I drove past the hospital on my way home from work. My Dad smiled tiredly when he saw me. He was alone, so my Mum must have gone home. I saw my energetic, wonderful Dad. I didn’t see how tired he was. I only saw his smile. I asked him if he wanted me to read the newspaper to him. He said yes. He closed his eyes while I read. The nurse came in and asked what he wanted for dinner. My Dad asked her politely if I, his daughter, could have something too. I could see from looking at the nurse that it was not an option. She looked at me, embarrassed, apologetic. I said it didn't matter. It was perfectly fine. When she left, my Dad said he was sorry he couldn’t get me anything. "I'm sorry about that, Rie". I knew that it bothered him that he couldn’t offer me anything. That he was about to eat and there wasn’t anything for me. That was not right, that wasn’t who he was. He wasn’t someone who would sit and eat and not take care of his guest.

They brought in his meal and my Dad looked at the plate without interest. I could see suddenly see that he was tired. Seeing his lack of appetite, felt like a punch in the stomach. Tears welled up in my eyes. He closed his eyes again. “Maybe you should go home to your family now, Rie. They need you. And you've had a long day already. I think that would be better.”

I gave him a hug. As well as I could, with him lying and me standing. I said that I could see that he was tired today. And that I would come by again soon. I told him a bit about the kids; Jonathan had another game coming up tomorrow. He smiled wearily. "That’s good," he said, "Give them my love". 

He asked me to leave the door open when I left. I turned and waved at him from the corridor. He looked at me with a look I didn’t know. I stood still, unable to move. I waved again. He didn’t wave back. I felt his gaze pulling me towards him. Time stood still. It was as if we were standing at opposite ends of a long tunnel unable to reach each other. Not with words, gestures, not with anything. I stood paralysed. I felt a lifetime of love flow from him to me. He didn’t smile. He just looked at me with a long, intense gaze. From a place I didn’t know. It felt like an eternity. I hesitated, wanted to go back, but sent him a kiss and waved one last time. With tears running down my cheeks, I turned around and left.

That was the last time our eyes met. It was before I realised that my Dad could die. I knew things were going in the wrong direction, that the cancer had spread, that he was terminal. We cried and talked a little about it. But deep inside of me, the feeling that my Dad could never die was still there.

Not even that day at the hospital did I understand. Not until a few days later, sitting with my hand against his heart, feeling his final heartbeats, did I understand. I felt a golden pulse of energy literally streaming though my arm, as his last strength travelled into me. I panicked. Was frightened. I wanted to shout, ask him. Now what? What do you want me to do? Instead I cried again and again that I loved him. When I understood, it was too late. My Dad had died. 

Staren naar de toekomst. Bang, spannend, toch nieuwsgierig. Onschuld.

Thursday, April 25, 2019 from 10:00 am till 1:00 pm

literary workshop and round-table discussion in Három Holló / Drei Raben (Budapest, Piarista köz 1.)

EUROPEAN WRITERS’ WORKSHOP

with the European Literary Award winning Ina Vultchanova (Bulgaria) and Osvalds Zebris (Latvia)

with European First Novelists from Austria, Belgium, Bulgaria, Cyprus, Croatia, Czech Republic, Denmark, Finland, France, Germany, Hungary, Ireland, Italy, the Netherlands, Norway, Poland, Portugal, Romania, Slovakia, Slovenia, Switzerland, Turkey

and presentations by Helena Bijnens (Belgium) and Benedek Totth (Hungary)

additional workshop for secondary school students

organized by Szépírók Társasága in cooperation with EUNIC Hungary and the International Book Festival Budapest in the framework of the Creative Europe project SILO.

Photo by Gabriella Csoszó.

The results of the "Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom" workshop. Photo and text by Kathleen Vanderstraeten.

A feeling of joy welled up inside me. Actually it was a bit weird, given that I was going to have yet another bag of poison running into my body. But this time was the last time. After today, it couldn’t get any worse. Once this poison had killed what it should, I could start rebuilding myself and my body. OK, I still had radiation ahead, but today was a day to celebrate.

Spirits were high, and we teased each other and laughed while the nurse set up the chemo and started my treatment. A young woman came into the room and seemed relieved that the bed next to me was free. The first patient can choose between the chair and the bed, and previously I’ve usually chosen the bed so that I could have a nap while the chemo dripped in; a very necessary nap if I was to have the energy to drive all the way back home again. But today I had chosen the chair, because today I didn’t want to sleep. Today I wanted the full experience. Today was the last time.

I apologised for the rather excited atmosphere and explained why. The young woman fell quiet and looked at me with tears in her eyes. “Congratulations,” she said. We talked a bit, and slowly it dawned on me that her situation was completely different from mine. She would never finish her chemo. My joy turned into a deep sense of gratitude. We continued talking until my treatment was over. We talked about her son, about hair and nails, about my IV cannula, about family reactions and feelings, about life and what it’s like when the end suddenly feels so close.

Because our immune systems were so weak, I couldn't hug her when I left, but I’ll never forget her. That meeting with her didn’t mar my joy that this phase was over, but my joy had become more heartfelt and subtle. During that hour we spent together, it felt as if we knew each other; that even though we were at completely different stages, at that moment we were nevertheless a reflection of each other: the same.

From 16th to 19th January 2018 we have been visiting Krokodil Center for Contemporary Literature with the company of our sister-on-arms of twin Engage! project. We have been working on 2019 planning as last phase of our project and rethinking together the sustainability of the project and the partnership with changes and enlargements. Our partnership has prepared and mapped our events from the first part of 2019 walking to our closing conference. Lisbon, June! Into ENCC (European Network of Cultural Centres)! The best plan!. Remember visit Krokodil and enjoy the best multi-literature-function space as we have done and please convince them to be your guides on Museum of Contemporary Art. Walk with their dog!

The following text was written by one of the participating children, Leila:

Tánc

Otthon vagyok. A zene az otthonom. Elringat a hárfa hangja, felébreszt a dob szólója, s éltet a zongorából előhívott hangok. A zeneszó megmozgatja az embert, szeretek táncolni. Táncolok napkeltében, naplementében, napközben, mert csak ez maradt nekem. Szüleimet hét éves koromban elveszítettem. Nem sokra emlékszem abból a korból. Fel tudom idézni őseim mosolyát, nevetését, az óvó karjuk ölelését. Nem volt testvérem, de sohasem voltam magányos. Ők mindig velem voltak. Miután elmentek, teljesen magamba zuhantam. Nem ettem, aludtam vagy mozogtam, csak ültem egyedül a szobában és néztem a plafont. 14 éves koromban ez odáig fajult, hogy kimásztam a közeli, elhagyatott ház ablakán és a haláltól már csak egy ugrásnyira voltam. Ekkor meghallottam a közeli zeneiskola felől a cselló szomorú hangját. Siratott engem, győzködött, ne tegyem. Színeket varázsolt elém, megmutatta, hogy a világ nem csak feketéből és fehérből áll össze. Abban a pillanatban láttam örömöt és bánatot, jót és rosszat. Rájöttem az élet titkára, arra, hogy miért is érdemes élni. Lesznek viharok, de mint minden eső után, ki fog derülni az ég, lesz holnap és remény, míg azt nem mondom, hogy elég. Hallgattam a dalra, visszamásztam és újrakezdtem mindent.

Ma már semmit sem bánok, csak a jónak élek, amibe beletartozik a tánc és a zene, de tudom, lesznek akadályok, amiket át kell mászni. Most már örömmel fogom várni őket, soha többé nem adom fel, nem fog győzni felettem a sötétség.

Bori Takács got a special prize for her authentic rendering of a child's perspective in a short story about the death of a grandmother.

A nagyi háza

Szeretek zsírkrétával rajzolni. Tetszik, ahogy nyomot hagynak a papíron és az asztalon. Anyának annyira nem tetszik a hatalmas piros folt a nagyi ebédlőasztalán, pedig szerintem szép. Anya elveszi a dobozt, amiben a zsírkréták vannak, és helyette egy bögrét ad, amiben régi, kicsit koszos színesceruzák vannak. Azt hiszi, ezzel nem tudom összekenni az asztalt. De most komolyan, már így is tiszta piszok. Kit zavarna, ha rajzolnék rá egy-két szívecskét vagy egy felhőt?

Megunom a rajzolást, fogócskázni szeretnék. Lecsúszok a székről, és szaladni kezdek a folyosón. Néha hátranézek, hogy lássam, a hajam ugyanúgy száll-e mögöttem, mint legutóbb. Miután elérem az ajtót, nevetve indulok vissza. De alig érem el a konyát, egy szorítást érzek a karomon. A kéz maga felé fordít, én pedig még jobban megijedek, mint az előbb. A ráncos, eres kéz egy görnyedt hátú, vastag szemöldökű, morcos bácsihoz tartozik. Közel hajol, öreg szaga van. A nagyinak nincs ilyen szaga. Neki kimosott ruha és parfüm illata van. A bácsi halkan beszél, de ettől csak még ijesztőbb lesz. Leszid, amiért ezekben az időkben ilyen boldogan futkározom. Mi az, hogy ezekben az időkben? Talán az ebédidőre gondol. Éhes vagyok. De a bácsi nem enged el, még beszél. Nem figyelek rá, inkább a bácsi mögött lévő szobát nézem. A szobát. Apa mindig így hívja. Azt mondja mindig: „Ne menj be A szobába!” És jó erősen megnyomja az a betűt. Annyira elgondolkodom, hogy a bácsi hirtelen eltűnik. Lehet olyan erősen gondoltam arra, hogy elmenjen, hogy tényleg eltűnt. Majd bocsánatot kérek tőle később. Kikerülöm a fekete ruhás embereket, és lassan elindulok a szoba felé. Sötét van, a lámpa meg magasan. A kintről bejövő fénynél látom a nagy szekrényeket, amik egészen a szoba tetejéig érnek. Nem érzem jól magam itt, anyát szeretném. Kiszaladok a szobából, aztán végig a folyosón, végül be a nagy szobába. Anya a nagy asztal mellett áll, és a tányérokat pakolja. Odafutok hozzá, és átölelem a derekát. Érzem az ujjait a hajamban. Megnyugszom. Felemelem a fejem, és rámosolygok. Anya szomorú. Tudom, mert nem olyan nagy a mosolya. Anya fáradt. A szeme alatt sötét foltok vannak. Amikor rákérdezek miért, azt mondja, nem aludt jól, aztán elküld a gyerekszobába játszani.

A gyerekszobában van egy maci. Nem igazi, de nem is plüss. Zöld színű és kerekei vannak. A nagyi kötött rá egy madzagot, és azzal húz minket, körben az egész szobában. Aztán ha elfárad, akkor a tesómmal váltogatjuk, hogy ki ül a macin, és hogy ki húzza a másikat. Ráülök a macira, és a lábammal tolom magam előre. Nem olyan izgalmas, mintha a nagyi húzna, de megteszi. Megint kint vagyok a nagyszobában, nézelődök. A sarokban ott van a nagyi ágya. Szépen le van terítve, nem látszik a kockás takaró, amivel szoktunk takarózni. Pedig a nagyival ebéd után mindig lefekszünk oda, és a nagyi rám teríti a takarót, hogy meg ne fázzak. De ilyenkor én mindig odaadom neki a felét, hogy ő se fázzon meg. Aztán meghallgatjuk az órát, ami a nagyi ágya felett van. Van benne egy kis madár, és kijön, és kiabál. Sokszor és hangosan. De attól még szeretem azt a madarat, mert a nagyi madara. És a nagyit szeretem, a nagyi meg szereti a madarát.

A másik szobában két nagyon nagy ágy van. Szuper jól lehet rajtuk ugrálni, ha anya nem figyel. Amikor sokan alszunk a nagyinál, a tesóim alszanak az ágyon. Az ágy alatt van egy nagy dobozszerű valami, amiben a nagyi a párnákat és a takarókat tartja. Én ott szoktam aludni. Rakunk bele sok takarót, hogy kényelmes legyen. Könnyebb kimenni pisilni este. Csak az a baj, hogy recseg a parketta. Ezt azért tudom, mert a nagyi sokszor elmondja, hogy recseg a parketta. Ezért most már én is tudom: a parketta recseg.

A macin ülve pihenek, amikor egy néni jön oda hozzám. Szürke haja van és szép, kedves arca. A néni szeme könnyes. Lehajol hozzám, azt mondja:

- A nagymamád nagyon szeret téged!

Ezt tudom. Ez olyan, mint a recsegő parketta. Ezt mindenki tudja. A nagyi csinál nekem pogácsát, a nagyi velem énekel, a nagyi játszik velem, a nagyi vesz nekem fagyit a téren, ahol van az a nagy óra. A nagyi vigyáz a házra, ahol majd vele fogok lakni. Mert a nagyi és a ház összetartozik. A ládával a folyosón, a pici konyhával, a szárítókötelekkel a fürdőszobában, a szobával, a gurulós macival, a madárral az órában, és a kockás takaróval együtt. De valami nem jó. A ház itt van a Bécsi kapu téren a ládával a folyosón, a pici konyhával, a szárítókötelekkel a fürdőszobában, a szobával, a gurulós macival, a madárral az órában, és a kockás takaróval együtt. De valami hiányzik. Hol van a nagyi?

We’re sitting in the waiting room. It’s cold. Perhaps I should’ve put some more clothes on? Or something else ... You’re reading a magazine about gardens; you love gardening and you say that you were in the garden yesterday and moved your gladioli away from the lawn, so you could mow it. It had already grown long and was green again after the three months without rain.

You’re called in next, and I’m allowed to go in with you. The nurse is nice. "Yes, of course you can go in.” - "No, you just come with us, there’ll be no one other than your mother in the room during the radiotherapy." I watch how they sight the green laser beams precisely over the purple crosses drawn on your skin.

"Come with me. It won’t take long."

Then I'm sitting in the waiting room again, flicking through the gardening and fashion magazines: well decorated bushes, faces and bodies. I’ve written in my diary "Mum beams", but you’re hardly beaming when you leave there. You get smaller and smaller every time I see you. We stay there because we’ve asked for an extra examination today, we’ve asked them to call a doctor. You’re afraid that a haemorrhoid you’ve been treating for many months is actually another tumour. Can it be right that it’s not getting better? Can it be right that a haemorrhoid is so hard? I’ve insisted on an examination now. We don't need to wait, I can see no reason to worry.

The doctor comes to meet us, her name is Mette. It’s good to know the name of who we’re talking to. It gives it all a personal touch, even though we’ll never see them again. 

At the Lisbon ENCC Project Fair we did not only present SILO, but also discussed the creative writing aspects of the project and held a mini creative writing workshop. Participants used photos on their mobile phones as inspiration for short texts. Take a look at the works!

The following text was written by one of the participating children, Lola:

1665, London

Csend van, az éj nyugodt

Egy tücsök sem ciripel

Kong az üres templom harangja,

Holtakat kísér el..

Szüntelenül hányják a földet,

Halomba a holtakat,

Egy szál virág sem kerül,

Egy sírkövet sem hordanak

Az úton egy asszony fekszik

Rettentő a fájdalma

Élet halál között játszik,

A háza már rég le lett zárva

Sokan várják mikor jön,

Mikor jön ismét a Halál

Mikor kopogtat az ablakon,

Mikor sikít valaki már..

Az utolsó hangok is elhalnak,

Állnak a lezárt házak,

Kihalt és halotti csend honol,

Vörös keresztek és mázak.

Valakit már elrabolt,

Elvitt magával a Halál,

Soha többé nem zeng hang

A sírhalom alján..

Amikor vége van,vége,

Kialszik minden fény

Ott áll maga a Kaszás,

Az faajtó küszöbén.

At the closing event of the Budapest Fragments project the first prize went to Zsombor Hajdara. His ironic short story is about the tenants of an olda block of flats, so characteristic of Budapest.

Nagy számok törvénye

Háromszáz-tizenhétszer huszonhárom… - számolok, amikor elkezdődik a szokásos délutáni zenebona.

- „Semmi kétség! Hét mérföldnyire sodort a vihar a biztos kikötőtől.” – Ez a Bolygó Hollandi. Wagnertől. Már kívülről tudom, mert Kovácsék minden nap operát hallgatnak a rádióban.

Próbálok koncentrálni. Háromszáz-huszonháromszor tizenhét. Nem! – szétmegy a fejem és Daland csak üvölt tovább:

- „Oly hosszú út után, ily közel a célhoz: ez a csapás még hátra volt!”

- Én is közel vagyok már a célhoz, de ezt a csapást már nem bírom! Ennyi! – kiáltok fel egyedül a lakásban. Felpattanok, és minden papírt ott hagyva elindulok kifelé. Még a papucsomat sem veszem át, mielőtt kilépnék a ház belső folyosójára.

A negyedik emelet egy belvárosi házban nem valami csábító: omladozó fal, kissé dohos, belsőfolyosós tér, de a külvilághoz képest legalább mindig csendes. Csendes lenne, ha Kovácsék nem laknának velünk.

Kilépek a folyosóra, és elmegyek a vasszekrény mellett, amelyben a régi főkönyveket tartom. A pepitakövön folyton megcsúszom, de végül is elvergődöm a hatszáz-hatvanhatos számig.

Bekopogok, de nem jön válasz. Megpróbálom még egyszer, most egy kicsit hangosabban. Mozgolódás hallatszik bentről, és pár pillanat múlva nyílik az ajtó.

- Áh, Zoli, te vagy az! – Kovácsné egyik kezében babkonzervvel, derekán konyharuhával jelenik meg a résben. – Mit tehetek érted?

- Csak azt szeretném megkérdezni, hogy nem tetszene lehalkítani egy kicsit a rádiót? – kérdezem tisztelettudóan. Nem tudom, honnan veszi, hogy Zolinak nevezhet, mintha az unokája lennék, de ezt már megszoktam.

- Jaj, talán ennyire áthallatszik? – kérdez vissza Kovácsné elkerülve a válaszadást.

- Nos, mivel nyitva van a konyhaablak, igen – valószínűleg még az utca másik oldalán is hallják – teszem hozzá magamban.

- Azt nem csukhatom be, mert teljesen bemelegszik a lakás! – Kovácsné úgy mondja, mintha a saját nevemet próbálná elmagyarázni nekem.

- De ha úgyis ott van a konyhában, akkor biztos hallja a rádiót kicsit halkabban is, nem? – kezdem lassan elveszíteni a türelmemet az idős konyhatündérrel szemben.

- Sajnos nem, a férjem átrakatta velem a nappaliba, mert nem fért el az új kenyértartó, amit a piacon vett előző vasárnap.

- Hát hallgasson akkor rádiót, amikor a nappaliban van! – szakad el a cérnám, és már-már tikkelő szemekkel emelem magasba a karomat.

- Vigyázz a szádra, fiatalember! – komolyodik el Kovácsné.

- Kérem, én nem akarok rosszban lenni önökkel, de az egész épület operát hallgat délutánonként! – folytatom. – Na, jó. Mit kér azért cserébe, hogy legalább a hét négy napján megfossza magát az opera örömeitől? Levigyem a szemetet? Vásároljak be? – adom fel a harcot.

- Ha már így felajánlja, beszélhetne a felettünk lakó lánnyal, ha jól tudom Zita a neve – tetteti tudatlanságát a pletykás öregasszony. – Minden szombaton virradatig bulizik, nem is hallom tőle a rádiót – teszi hozzá bizalmasan, - és folyton rosszarcú fiatal embereket hoz fel magához.

- Rendben, intézkedem! – harapok rá a könnyűnek tűnő feladatra. – Akkor megegyeztünk? – nyújtom a kezem.

- Persze – mosolyog rám hiányos fogsorával Kovács néni, és kezet rázunk.

Felmegyek a lépcsőn az ötödikre, és emlékezetből betippelem a megfelelő lakást. Itt már csengő is van. Micsoda fiatalosság! – gondolom. Megnyomom és várok.

- Igen, tessék – jelenik meg a résben egy vörös, huszonéves fej.

- Zita, igaz?

- Igen – nyílik ki jobban az ajtó.

- Zoltán vagyok. A negyediken lakom. Ön alatt pedig egy öreg házaspár él, és arra szeretnék megkérni, hogy ha lehet, kicsit esetleg enyhíthetne a hetente jelentkező szombat esti lázon. Éppen csak egy kicsit – próbálom szépíteni a kérést.

- Semmi közük ahhoz, hogy mit csinálok szombat esténként! – háborodik fel a hölgy, aki akár a lányom is lehetne. – Örülök, hogy egyáltalán hazaérek estére.

- Gondoljon szegények idegeire – és az enyéimre is, – ők már nem bírják az éjszakai virrasztást, korán szeretnének lepihenni!

- Ezt sajnálattal hallom. Ha viszont csak ennyit akart, akkor… - kezdi becsukni az ajtót.

- Én nem segíthetek ezen valahogy? Tudja, jóban vagyok a gondnokkal – teszem a lábam a résbe.

- Kit érdekel az az iszákos vén fazon? – néz rám a kiscsaj, mintha éppen most vallottam volna be neki, hogy drogozom. – Ismeri-e Nagy urat? Tudja, azt a köpcös pasit.

- Látásból.

- Nagyon jó. Akkor szóljon neki, hogy tanuljon meg parkolni, ha már egy akkora benga autót vett magának. Sose tudok az utcában megállni, mert ő három helyre pakolja be a verdáját. Ha lesz parkolóhely, éjfélkor bezár nálam is a bazár.

- Pompás! – fagy az arcomra a mosoly. – Máris megkérdezem.

Nagy úr a leggazdagabb lakó a házban, menedzser valamelyik nagy nevű cégnél. Csak azért lakik itt már egy hónapja, mert a feleségével válnak. Nem is értem, miért… . A negyediken lakik ő is. Éppen a lépcsőn találkozunk. Biztos megbeszélésre megy.

- Jó napot kívánok! – kezdem mézes-mázasan.

- Jó napot! – robog el mellettem.

- Kérem, lenne egy perce? – állok elé.

- Nem igazán, de mondja, ha ilyen fontos. Zoltán a könyvelő, igaz? – szinte megvetéssel beszél a valódi munkával járó foglalkozásokról.

- Csak arra szeretném megkérni, hogy ha lehet, figyelmesebben parkoljon az utcában.

- Nincs is kocsija – mondja, és az órájára néz, aminek az ára valószínűleg felér egy kocsiéval. – Ráadásul, amint azt láthatja is, mindig sietek, szóval nincs időm pontosan tíz centire megállni a járdától, ahogy azt a KRESZ megkívánja.

- Persze, megértem – bólogatok. Legszívesebben behúznék egyet ennek az egoistának. – Azért megpróbálja, ugye?

- Nem merem, mert azok a kis pondrók folyton összemaszatolják, vagy megkarcolják a kocsikat az utcában.

- Milyen kölykök? – fordítom le magamnak a közlést.

- Hát az emelet másik felén lakó nő két ivadéka – mutat maga mögé a szolibarna üzletember. – Értem én, hogy egyedül nevelni két gyereket nem nagy móka, de azért ennyi tiszteletet beléjük verhetett volna.

- Ha beszélek vele, beáll rendesen? – most már tök mindegy, csak legyen vége ennek a hűhónak.

- Nem mintha feladatom lenne, hogy mindenki ügyes-bajos dolgával foglalkozzak. Persze a közösségért mindent. Majd meglátom mit tehetek. – Nagy úr már el is futott mellettem és a lépcsőforduló elnyeli léptei hangját.

Átmegyek Jutkához. Szegény egyedülálló anya mióta a férje meghalt. Szívroham.

Bekopogok, szinte azonnal nyílik is az ajtó. Egy hétéves forma gyerek áll ott, kezében Lego-űrhajó.

- Szia, anyukád itthon van? – hajolok le hozzá.

- Andris, mondtam, hogy nem nyithatod ki az ajtót, csak ha én is ott vagyok – érkezik Jutka, karjában egy kislánnyal. – Jó napot Zoltán. Miben segíthetek?

- Kicsit feszélyezve érzem magam, hogy nekem kell erről önnel beszélnem, de a gyermekei kicsit szeleburdiak – próbálok finoman fogalmazni, nehogy már az elején elrontsam.

- Talán tönkre tettek valamit? – kérdezi.

- Nem, dehogy – nyugtatom. – Csak egyesek a házból arra panaszkodtak, hogy összekarcolják a kocsikat, amikor kint játszanak az utcán.

- Nem hinném, hogy tisztában van azzal, hogy milyen problémás két gyerekkel, két iskolatáskával és nagy bevásárló szatyrokkal közlekedni.

- Bizonyára nem… .

- Nos, akkor már értem, hogy miért rakta ki a folyosóra a komplett páncélszéfjét.

- Tessék?! – kerekedik ki a szemem.

- Az egész folyosót elfoglalja, alig lehet közlekedni miatta. Mindemellett ronda és attól félek, lassan szétesik. Egyáltalán mit tart benne? – záporoznak a kifogások Jutka szájából.

- A munkámat, amiből megélek! – emelem fel a hangomat, teljesen megdöbbenve az ellentámadástól. – Megérti, hogy nem akarok iratkupacok között élni? További szép napot!

Sarkon fordulok, és elmegyek. Micsoda perszóna! Mégis, mit képzel! Nem is tud semmit a mindennapjaimról; hogy milyen kevés a hely, és mennyi papír halmozódik fel.

Visszamegyek a lakásomba. Újra leülök dolgozni. Ezek az emberek semmire sem jók, nem is figyelnek másokra.

Persze Daland még nem fogyott ki a szuszból:

- „Úgy tetszik, épp oly lusták, mint mi” – áriázza az egész háznak.

Hát, így tuti megőrülök. Na, mindegy, hol is tartottam… ja, igen: háromszáz-tizenhétszer huszonhárom…

At the closing event of the Budapest Fragments project the jury award one of the two 3rd prizes to Brigitta Czafit for a short story told from the eprspective of an old house. The title of the story is The Confession of a House.

Egy ház vallomása

Bármerre nézek, mindenhol az önmarcangolást látom. Ezzel a szörnyű és mély érzelemmel minden egyes lakó küzd, aki már tapasztalt valamennyit a kinti világból és tudja, hogy van más is. Ugyan sok gyereknek adok otthont, de a legtöbbjük még nem tudja, hogy lehetne más milyen is az életük. Ugyanakkor, ezek a gyerekek hamar felnőnek. Látják, hogy a szüleik megállás nélkül robotolnak, hogy minden egyes nap meg kell számolni a pénzt és nem lehet akármire elkölteni. Minden családnak mások a szokásai, mégis ugyanazért küzdenek; a megélhetésért.

Ott van a Szabó család. Ha jól számolom két éve költöztek be, mondhatni nem olyan rég. Mindennapi vitáikból hamar rá lehet jönni, hogy ez a két év nekik már egy örökkévalóságnak tűnik. Kiakarnak törni a nyomorúságból egy szebb és tehetősebb életért, de nem tudnak. Még nem. Szabó úr egy gyárnál dolgozik, olyan húsz percnyire tőlem. Rendesen dolgozik, a többi lakó és környékbeli szerint. Talán egyszer előléptetik és akkor elbúcsúzik tőlem, feleségével együtt. A felesége háztartásbeli asszony, de így sincs sok ideje. Főz, mos, takarít, bevásárol és kiszámolja, hogy az ura pénzét mire és hogyan költsék. Férje sosem értett az ilyesmihez, ezért is végzi ő ezt a komoly feladatot. Pénzszámolás közben sokszor dúdolgat egy-egy dalt, szép hangja van. meseszép. Akár énekes is lehetett volna.

Egy emelettel feljebb lakik Németh asszony. Talán őt ismerem a legrégebb óta, szinte már mindent tudok róla. Egykori férjével lakott és fiával, Ádámmal. A férje négy éve halt meg, szívrohamban. Fia két éve költözött ki Angliába. Vinni akarta édesanyját is, de Németh asszony nem akart menni. Azt ismételgette: „Itt éltem le az életem szebbik felét, nem hagyom el ezt a házat, míg élek.” Szavai mindig elgondolkodtatnak. Sokszor sírdogál elhunyt férje miatt és remegő kézzel olvassa fia leveleit, aki minden hónapban ír. Levelei végén mindig megkérdezi anyját, hogy nem akar-e mégis kint élni vele. Németh asszony ilyenkor maga elé suttogja az említett és nekem oly kedves szavakat.

Két ajtóval arrébb laknak Tóthék. Öt gyerek él együtt abban a kicsiny szobában. Mindkét szülő dolgozik, így a gyerekekre sokszor a szomszéd, Lilla kisasszony vigyáz. Ez a fiatal hölgy tanult ember. Apja adósságai miatt jutott erre a sorsra, eredetileg óvónő szeretett volna lenni. Kedvességének és közvetlenségének hála sokan ismerik és szeretik.

A Tóth gyerekek különben rendesek és korukhoz képest elég okosak. Számítok arra, hogy hamar kikerüljenek ebből a nyomorból; amit okozok. A legkisebb alig négyéves, de már eltudja mondani az abc-t. Az ikrek mindent együtt csinálnak, kézügyességük pedig hasonlóan kitűnő. Az egyik fest, a másik rajzol, a harmadik barkácsol. Játékaik nagy részét ő maguk készítik talált tárgyakból. Apjuktól tanulták, a férfi asztalos. A legidősebb gyermek lassan tizenhárom lesz, egyedüli lányként sokszor ő főz vacsorát és segít anyjának a házimunkában. Édesanyjuk mosogatónő egy közeli étteremben.

A harmadik emeleten, a folyosó végén balra lakik a Mihalik házaspár. Amióta csak ismerem őket, ugyanúgy telik mindennapjuk. Felkelnek reggel hétkor, Mihalik úr elkészül a munkába, míg Mihalik asszony megcsinálja a kávét. Étgyomorra isszák, feketén. Elköszönnek egymástól, majd Mihalik úr elgyalogol a közeli kocsmába; ő a csapos. Felesége addig otthon marad és kötöget. Egy óra alatt akár négy férfi felsővel is végez. Utána kimegy az utcára és tíz percet sétál. Abban a tíz percben rengeteg emberrel találkozik. Visszafele megnézi, hogy jött-e posta. Ha igen, még helyben kibontja és már olvassa is. Ha nem, akkor csak visszasétál a harmadikra. Este megterített asztallal várja férjét, aki minden egyes nap este hatkor lép be az ajtón. Vacsora után előveszik a sakk készletüket és lejátszanak három kört. Közben megbeszélik a dolgaikat. Mihalik úr elmeséli napját a kocsmában, az asszonyság pedig elmeséli, amit az utcán pletykáltak el neki. Úgy tűnik boldogok, ám sokszor elhagyja szájukat egy-egy sóhaj, mikor a pénzt számolják közösen.

Nap, mint nap látom rajtuk a fáradságot, a keserűséget és a reményt.

Minden egyes lakó fontos a számomra, ezért kívánom, hogy hagyjanak itt. Menjenek és legyenek vidámak. Ne nézzenek vissza többet és csak egy emlék legyek számukra. Akkor lennék én is boldog. Tudnám, hogy valahol máshol térnek nyugovóra és máshol kelnek fel. Egy sokkal szebb világban nem én lennék az otthonuk. Nem érezném többet a gyerekek trappolását rozoga padlóimon. Nem hallanám a fáradt sóhajukat, a keserű kacajukat és nem látnám, ahogy mindennap kialszik bennük a remény. Nem érezném azt, hogy ez az én hibám..

Végre megszűnne az az undorító érzés: önmarcangolás.

the following text was written by one of the participating children, Dorka:

Dorka: A térkép

Nyugtalanul nézek az elhagyatott város romjaira. Hideget, sötétséget áraszt a sok leégett ház. Amint a macskaköves útra lépek szakadt újságpapírokat fúj felém a szél. Előveszem a hátizsákomból a térképet. A közepén egy nagy piros X virít. Elvileg itt vagyok én.

Még otthon rákerestem erre helyre: szép, piros tetős házak, sok falusi ember. De akkor mi történt?

Valószínűleg én bénáztam el ezt a térképesdit…, sosem értettem az olyan dolgokhoz, mint például a térkép vagy a konzervnyitó. A barátnőm egyszer egy énekórán észrevette, hogy fordítva tartom a kottát… Aha, szóval azért volt ilyen kiénekelhetetlenül magasan. De olyan is volt, hogy paradicsomlé helyett eperlekvárból akartam paradicsomlevest csinálni.

Hát igen, biztos nem ez az a hely. Leültem egy épen maradt padra és nekiálltam kibogarászni miért nem jó helyen vagyok. De a betűk összefolytak a szemem előtt...

The following text was written by one of the participating children, Frida:

Vándor

Hajnali csönd. Minden fűszálon egy-egy csepp harmat hintázik, az egész erdő párában és vízben úszik. Egy ház áll a rét közepén. Mintha egy meséből lépett volna elő, piros tetején madarak tanyáznak. Ablaka előtt a függönyök elhúzva. Ebben a kunyhóban él a vándor. Bár Életében nem járt soha sehol, ide született, itt élt és él. Küszöbét sem lépte át még egyszer sem. Távol áll tőle minden kalandozás, vidámság, szomorúság, ismerős vendég, és ismeretlen ember. Napjait egy dolog tölti ki, az unalom. Hiába lakik egy erdő mélyén, elrejtett zugban, hiába dalolnak fölötte a madarak, hiába süt be a napfény reggelente az ablakán, és hiába szökik át a függönyökön, hiába csúszik el ágyán, párnáján. Mert fél. Fél az idegentől, mert gyávának tartja magát. Így inkább elzárkózott, retteg tőle, hogy ha valakivel találkozna, megijedne. Fél a félelemtől. Álmában pedig sokszor jár messzi tájakon, kergetőzik a szél szállította pitypang-szirmocskákkal, sétál képzelt városokban, van Élete, szerelme, vannak barátai, ellenségei. Egy látomás mindig visszatér hozzá. Mikor elalszik álom formájában sokszor kísérti. Ilyenkor szegényen barangol, erdőkön, mezőkön, de tudja, hogy fontos. Azután királlyá változik, gazdag, fürdik az aranyban, de úgy érezi, jelentéktelen. És hiába lakik valós, erdei házában, vagy álombeli királyi palotában, mindig csak vándorol.

The results of the 'Wherem am I? - Contemporary literature and creative writing in the classroom' workshop. Photo and text by Anke Leenders.

The nurse with the young wife of B

You sat there, young and pretty with your dark hair. You'd just entered the ward, so B could get his radiation treatment. Your body had an aura of anxiety and fatigue, but you wanted to talk. Talk between tears and rubbing hands. You sat uneasy in the chair, upset but with a glimmer of hope in your eyes.

You were so good at talking and I enjoyed your words, I could use them in my project, while I also mourned for your terrible faith. Your love for B - 'The love of my life', as you said and cried again. I burned in that moment.

Oh, I so wanted to help you, learn from you - I knew that I could help you, do something good for you.

Do you like me, do you believe in me, do you trust me?

You left with your arms around each other, 'we're going to make it, the two of us together' - confident in your hope.

You came, trusting in us, you received and took from us what we had to give. From tension and uncertainty in the uneasy atmosphere, everything became a little easier and calm - and things fell slightly into place - a 'reconciliation', you called it.

Now you sit here, you've cut your beautiful hair - you're strong and beautiful in your grief, but determined to get through this. I'm so happy and relieved to know that we could and did do something good and important.

I wonder whether you often think of us too?

The following text was written by one of the participating children, Prisca:

Macska

Hosszú, barna, göndör copfja utána lobog az enyhe szellőben. A tőle jobbra pihenő város ablakaiban fény ragyog, de a koromsötétség, mint egy nyúlós vattacukorfelhő ellepi az épületeket. A lány óvatosan lépked a sárban, a sötétzöld, néhol tüskés növények között, egyenesen a buszmegálló felé.

Egy házibuliból tart hazafelé, lassan hajnali kettő van. Beér a buszmegálló üvegparavánjai közé, és leül a fapadra, ami megszívta magát a levegőben szálldosó párával, így most nedves. Csak mered maga elé csillogó, barna szemeivel. Nincs min töprengenie.

A megálló melletti, sárga fényű lámpa körüli sötétségből négy láb kecses, óvatos, hangtalan, könnyed léptei merészkednek elő. Kivonul a fekete vattacukorfelhőből, megáll ő is az üvegparavánok alatt, és első lábain támaszkodva leül.

Most már ketten merednek maguk elé.

Már kettejüknek nincs min töprengenie.

A balra magasodó erdőn kihaló, fehér fények futnak végig. Az üres busz lassan beáll a megállóba, és kinyílnak ajtajai. A lány feláll a padról, és megindul az első ajtó felé, ahol a sofőr ül a kormánynál. Útközben még lehajol, és egy könnyed mozdulattal felkapja a macskát. Fellép a buszra, majd hátrébb leül az ablak mellé. A macska nekidörgölőzik, és most már ketten mennek haza.

At the closing event of the Budapest Fragments project the jury gave out a shared third prize. One of the winners was Dóra Csürös who wrote the story of an old typewriter a witness to history. Her short story is called Antique.

Antik



Egy öreg írógép ült az asztal közepén, valahol a belvárosban, Pesten.

A betűk egy része már lekopott a használattól, de a betűtár nagy része még kivehető volt. A billentyűket nehezebb volt megmozdítani, mint újkorában, pedig akkor sem volt egyszerű. A tintaszalag elszáradt az évek során, de ez hozzátartozott a külleméhez. Ebben az írógépben nem volt semmi különös. Olcsó dolog lehetett a maga idejében: egyszerű darab volt, és márkajelzést sem lehetett felfedezni rajta. Nem voltak rajta díszítések, vagy bármi különleges. Egy nagy, nehéz, fekete, és öreg gép volt. Hogyha annak az embernek, aki ezt az írógépet évtizedekkel ezelőtt megvásárolta, bárki azt mondta volna, hogy ez valakinek még egészen sokat fog érni, valószínűleg bolondnak nevezte volna az illetőt. Hiszen ez csak egy egyszerű írógép volt. Egy talán már újkorában is „kopott” darab.

A modern ember azonban igencsak nagyra tartja az ilyen egyszerű dolgokat. Úgy nevezik őket: „antik”, és ez a szó önmagában pénzt ért.

És ez a darab hamisíthatatlanul antik volt.

- Honnan van? – kérdezte az egyik férfi, aki túlságosan el volt foglalva az írógép szemlélésével ahhoz, hogy beszélgetőtársának szemébe nézzen. Úgy tűnt, már a szemkontaktus is antiknak számít.

- Örököltem. A nagyapámé volt, de nem tudjuk, honnan szerezte – a másik férfi az írógépet figyelőt nézte közel annyira figyelmesen, mint amaz az írógépet. – De már akkor sem volt egy új darab.

- Azért jó lenne tudni, mikori – válaszolta a másik továbbra is a gépre tapasztott szemekkel. – Ki gyártotta, hol, mikor…

Csend. Az eladónak kevés mondanivalója volt minderről. Mindketten tudták, hogy ő sincs mindezzel tisztában. De igazándiból nem is számított. Az egész csupán a szentimentalizmus kérdése volt: megéri-e a benne rejlő emlékeket, vagy sem.

Ó, és ennek az írógépnek voltak emlékei!

1921, február

Drága Édesanyám!

Ez az utolsó levél, amelyet hajlandó vagyok elküldeni neked. Mondd meg Apának, hogy ide kell jönnötök. Tudom, hogy otthon akartok maradni, de az már nem Magyarország. A hábprúnak vége, és még a karácsonyt sem töltöttük együtt. Gyertek fel Budapestre. Találok nektek helyet, ahol lakhattok. Kérlek, ha szeretsz, ne hagyj magamra. Gyere haza.

Szerető fiad,

Misi

A betűket gyorsan nyomták le. Itt-ott voltak javítások, halvány betűk fölött átírt szóvégek. Rövid mondatok, és egy ujjlenyomat, a friss tinta ügyetlen elkenése. Ha annak az öreg írógépnek valaha volt lelke, és ismerte a lenyomott betűket, emlékezett a levelekre, bizonyára eltűnődött. Pár dolgon. Például:

Egy: Miért püföli a betűket bárki is ilyen gyorsan? Kegyetlenség. Az udvariasság még senkinek sem árthatott meg.

Kettő: A „hábprúnak” nem egy értelmes szó. És még csak ki sincs javítva.

Három: Vajon áttelepültek?

Az írógép egy különös embernek tartotta ezt a Misi nevű illetőt. Sokat írt a szüleinek, az már biztos. De hogy mire kellett neki az írógép ehhez, az már rejtély volt. Azért – még ha udvariatlan is – nem volt rossz ember az a Misi. Az biztos, hogy szentimentális alkat volt. Többször hangzott el a leveleiben az, hogy „ha szeretsz”, és „szerető fiad/unokád/testvéred/stb.” mint egy jó romantikus regényben.

Nem is írt sokat. Nem szerette cifrázni a dolgokat.

De persze nem Misi volt az egyetlen. Öreg volt ő ahhoz, hogy mindre emlékezzen, de pár mégis megmaradt.

1945, január

Felrobbantották a Lánchidat is. Nincs többé. Azt hittem, mindig arról fogok emlékezni a városra. De most már nincs ott. Mintha sose lett volna. Minden olyan, mint a Pokolban. Rettegek már jó egy éve mindenkitől. A katonáktól… az emberektől általánosságban. Legyen az szovjet, német vagy magyar… Már alig tudom eldönteni, melyik-melyik. El akarom hagyni Pestet. Ha itt vagyok, mindig csak a robbantások jutnak eszembe, meg a lövöldözések. Tudom, mit mondanál. „Kicsi Rozi, majd minden jobbra fordul”. De én nem akarom kivárni, amíg megtörténik.

„Egy elküldetlen levél” – gondolta az írógép. Nincs név, se címzett. De az ujjak olyan puhák és finomak voltak. Nem voltak elírások, vagy elsietett szavak. Figyelemmel írták, és nem siettek. Egy kicsit sem. Azért egy-egy leütés egészen bizonytalan volt, kicsit félénk, kicsit ideges. De a szavak. Azok határozottak voltak. Határozattak, és indulatból írtak.

1956, október

Apa!

Ernő csatlakozott a forradalomhoz. Tudom, hogy mindig is gyűlölted, de azt kétlem, hogy ennyire. Kérlek, imádkozz értünk te is. Elhiheted, hogy nem te vagy az első, akit erre kérnélek, de most nagy szükségünk van a segítségedre. Igen, mindkettőnknek. Én is csatlakoztam, tudod.  Tudom, mit gondolsz, a kislányod Ernő miatt rohan a vesztébe. Tévedsz. Én csatlakoztam előbb: én egy szabadelvű, gondolkodó nő vagyok, aki képes meghozni a döntéseit magának. Ezt írasd majd a síromra, légy szíves. Azért szeretlek, Apa. A sok szabadelvűségben, meg lázadásban néha elfelejtem elmondani. De szeretlek, és mindig szeretni foglak. Kérlek, légy büszke rám. Ha meghalok, akkor is, meg akkor is, ha nem. Azért reméljük, hogy nem halok meg. Nem kérhetek bocsánatot, de azért remélem, hogy megbékélsz a döntésemmel. Kérlek, ne légy szomorú. Én akarom ezt, és tudom, mi lehet belőle. De akkor is akarom. Ez nem egy buta szeszély, tudod. Ezt az elveimért csinálom.

Mindegy, nagyon szeretlek, Apa.

Zsuzsi

Ó, ez az írógép emlékezett. Szeretett is emlékezni. De hát mi mást tenne egy hozzá hasonló antik darab, mintsem azt? Zsuzsi meglepően gyorsan, és mégis precízen gépelt szavaira – egyszer-kétszer azért összeakadtak a betűk leütésnél, de nem sok volt az elírás, ha volt, azt is sietve kijavította.

Rozi finom érintéseire, precíz, de indulatos szavaira.

Misi gyors, érzelmes szösszeneteire. 

Meg még a többire is. De azt túl hosszú lenne elmesélni.

A férfi végignézett még egyszer az írógépen.

- Antik, az tagadhatatlan – mondta, és elmosolyodott. – Megveszem.

At the Lisbon ENCC Project Fair we did not only present SILO, but also discussed the creative writing aspects of the project and held a mini creative writing workshop. Participants used photos on their mobile phones as inspiration for short texts. Take a look at the works!

 still remember her – the young woman, the girl. She was 20 years old – or thereabouts. She made an impression on me – and I on her. I was her contact nurse during her radiation therapy. But sometimes I was also her friend and her mother. I still remember the day she took me aside in the dressing room to ask for advice about her future life. She confided her anxieties, hopes and dreams. I also remember that she was absolutely crazy about Thomas Helmig. He had just released a new CD and she played it on repeat every day. It became a habit for us to remember the exact place we had come to in a song and then find it again the next day. She was neither the first nor the last young person I have been in contact with. But the only other young girl who made just as big an impression on me, I only met once. She’d been sent over to us for a single treatment – a fraction. She sat there in the room with her parents in the new clothes that they’d just been out to buy. And that she was going to go and return afterwards . She didn’t want them anyway. She sat there shuddering slightly in the chair – huddled together and with her head bent low. She clearly didn’t want to be there. I told her, as I’m supposed to, about what was going to happen – but it was only her parents who spoke to me. And then it happened – I asked the completely wrong question. I said "How are you?" – the answer fell promptly and with all the disdain of youth: “How do you think I feel?" It was my worst moment – but also my best – one of those moments when the answer, the continuation of the conversation, came promptly and without thinking. "I don't think that you're feeling very well – I don't think you want to be here," I said, and continued: "But I’m asking you because I need to find out how I can help you with what you have to go through here with me." Somehow what I said – the fact that I was able to react to her dissatisfaction with the whole situation – say the right thing – without having to think about it first - made her open up to me. I don’t think that she remembers me for anything in particular - in this regard, the two girls I remember are very different. For one of them I was something special – for the other I was just one of those irritating nurses. But with regard to the girl who was annoyed with me, I still got something positive out of it. Something that has affected how I approach other young people.

Perhaps this is more important than all the other things we learn during our training and other courses. Not courses and everything else aren’t important. But what we learn from our patients – from meeting them and listening to them. That we listen and don’t forget to pay attention to them, perhaps that’s the most important tool for developing our nursing and care – our way of being with and helping them.

As I write this, I also think about all of my mistakes – all the times (granted, one single episode in particular) where I’ve said or done something that was just totally wrong or silly in that specific situation. But you learn from these situations, too.

We celebrated the first�grand edition�of the SILO Literature and Poetry day for future teachers. Here is an impression if what you can do with books!

the following text was written by one of the participating children, Lizi:

Naplemente

A vakáció első napján máris elhagytam Budapestet, és Siófokra utaztam. Legfőképp sportolni szeretek itt, de másért is lejárok. A város végén van egy kicsi ház, ahonnan csodásan látni a naplementét, ami végig vonul a Balatonon. Itt régen egy család élt két gyerekkel, de ma már teljesen elhagyatott. Azért nem omlottak össze borostyánnal teli falai, mert évekkel ezelőtt fel lett újítva. A kertjében áll egy rozsdás hinta és még sok gyomnövény. A szépsége a háznak, hogy tavaly nyáron találtam benne egy dobozt. Egy doboz magában nem érdekes, csak ami benne van. Levelek és fényképek sokaságaira leltem rá, amiket nagy részben naplementekor fotóztak. Van köztük olyan, amikor a két gyerek a Balatonban áll, amikor a család jön haza vitorlázásból, és még sok más. Megtaláltam a nagymama leveleit, amiket az unokának írt, és csomó baráti levelet. Azóta, mióta rábukkantam, mindig ide járok. Alkonyatkor szólok anyukámnak, hogy elmegyek és megnézem a naplementét. Ez igaz is, de még soha nem mondtam meg, hogy hol is figyelem ezt a csodálatos természeti jelenséget. Leülők a gazra a ház kertjében és bámulom, ahogy a nap beszínezi a vizet a sárga, a piros és a meleg színek árnyalatával. Mivel hogy nyár van és este későn megy le a nap, ezért anyukámnak nem tűnik fel, ha sokáig maradok. Aztán mindig hazamegyek és másnap megismételem az egészet.

It was hard and it wore us out. Two things happened in the spring of 2008. I fell in love and my relationship with the young man was full of future plans and things to look forward to. Then my sister got the news. You’re a terminal patient. Her treatment back in 2005 hadn’t killed the cancer cells and now the last attempts at a cure had failed. Such a brave and strong human being - she was all alone when she got the news, despite our family motto: Don’t leave your head or your family at home when you go to the hospital. My husband-to-be and my sister really liked each other, and while I felt almost guilty about being so in love, she faded away, felt more and more pain and became ever so thin. At the metro station in Berlin, the pain became so strong that she had to crouch down and we thought it couldn’t get any worse; but it did. She lived for almost a year after receiving her death sentence, because we, her large family, gave her so much, and the process eventually made us stronger as a family. We know how you can die, and so do the 42 people that we sent daily mails to. Hospice Djursland, just hearing the name makes me want to run away, but it also reminds me of bright, frosty mornings and good humour. She was very clear about how she wanted to die, and that made it easier for us all. One evening after the other, we were at her side and we got to say our goodbyes to the smell of a decaying body and at the sight of all the wonderful fresh flowers in front of the panoramic window facing the fjord. There were so many of us that it was difficult to make room for us all. You were going to die of malnutrition and probably when the staff turned you over while you slept. You said that you’d like sleeping pills now and then slip into death. What time is it? It’s 17.10 on 19/2 2009. Then I’d like the pills. I love you. I love you, too. Then we sang for you for several hours, and at one point you hummed along in your drug-induced final passage into death. At 11.30, our brother-in-law, who was like a big brother to you, sat singing for you while holding your hand and then you opened your brown eyes, looked at him and breathed your final breath. We had been so sad for so long that there was no room for more grief, but the relief on your behalf and our own was enormous.

The phone rings. It’s 5am in the morning. It's still dark outside. It’s from the Hospice. I’m certain it is. Who else could it be? I only just returned from there. Have slept a few hours, I reckon. Did I say sleep? Have I slept? My body won’t give in. My body is floating 5 inches above the mattress, which is on the floor in my daughter's bedroom. I can’t sleep in the same room as my husband. He snores. I can't take it. How can anyone lie down and sleep a completely ordinary sleep? How can he fill the entire room with his breathing? Breathing pointing to life. My mum’s breathing is pointing to death. I sat listening to her breathing all day yesterday. With my brother. The heaviest breathing I’ve ever heard. Her body rises and falls with every breath. Fighting. Struggling. She’s stopped eating. She’s stopped drinking. She’s stopped speaking.

I pick up the phone. I try to get up. Need something to hold on to.

- It’s the night nurse from the Palliative Team.

She says her name. I don't catch it. She speaks with an accent, but that's not why I don’t catch her name. The name doesn’t matter. I'm up now, walking out the door, or so I think, but my head is against the window blinds. I turn around. The room is so small that I have to step over the mattress. There’s only one way out. And it is narrow and soft.

“I've just been in to turn your mother. She was all blue on one side. I think you need to come in now.”

I fall down on the mattress.

“I’ll leave straight away.”

“I can't promise you, there will be enough time to get here.”

“I’m coming.”

My daughter starts crying. I leave the room anyway. I feel as if I’m choking. I can’t look after her now. Don’t have room for care. She cries even louder. My husband comes in. Tells her that it's grandma, that grandma is dying. Why is he saying that? He’s taking hope away from me too. I throw myself into the car. Drive far too fast along the narrow roads. The nurse that was there yesterday said:

“The body is a machine. It sort of has to give up. Stop.”

If the body is a machine, why can't we fix it? I have small children. We need grandma. There’s no one else who can love them like a grandma. Like their grandma. And I won’t be able to laugh with my mum about the kids’ cute and funny ways. She kept saying again and again:

“It’s unbearable to think that I won’t be able to watch my grandchildren grow up.”

I wish she would get up. That it wasn’t over yet. I push hard on the accelerator. 140 km/h. Hoping to catch up with something. Hoping to get there in time to say something. That’s what we can still do. We’ve never really talked. We’ve often misunderstood each other. What should I say? Wake up!

My mother has stabilised. She is no longer blue. She refuses to die. My father is by the bed. He's taken my place. Where I sat all day yesterday. He gives me one of my mother's hands, the one he’s not holding. Now, he’s the one in charge. I take her hand. It’s far too intimate to sit here with him. We’ve never really talked about feelings. Now that’s all there is. I can’t cope. I want my mother to myself. Outside in the garden, the plants have withered. They have sucked all the energy into their roots. Death is outside. The window is ajar. In November. By the evening, my mum will have died, but I don't know that yet.

There's a beginning and an end. It's obvious that he's in pain, so much that he can't sit in an ordinary chair, but has to use the couch while he waits for the news. He's lying on one side, hopeful, trying to catch our gazes to see if he can read whether we know what the news will. I've a hard time keeping eye contact, the red familiar logo keeps catching my eye. Finally, it's our turn and the doctor drones on and on. We nod and are afraid to ask too many questions. If things become too clear, we might lose hope, and then it's over. It has a name that we can't pronounce. We say goodbye to the doctor and the pale green walls. He sits down on the couch again and looks at us hopefully. Above his head I recognise the doctor's verdict 'myelomatose' and the red logo on the poster.

He looks relieved and leans against the wall.

'Well, at least it wasn't cancer.'

"He's hit his head." The white-coated doctor with a foreign-sounding name looks at us emphatically and assures us that they will do everything they can. We cling on to hope. So accustomed to the fear, then the hope and joy when yet another crisis is averted. We listen anxiously at every step approaching outside the door, and we breathe a sigh of relief when the hectic steps continue down the corridor without bringing us bad news. New steps stop at the door, and it opens. He's decided. The doctor who said he'd do everything he could has gone home. We sit quietly without talking to each other and are only interrupted by the nurse who adjusts the morphine. This is the end.

The following text was written by one of the participating children, Ádám:

Bál

Belépek a terembe. A hideg levegő torkomba markol, ahogy letüdőzöm. Arcok. Mindenütt merre szem ellát. Villanások színes kavalkádja. Konfetti tekereg fölöttünk, mint egy kígyó, aki várja, hogy lecsapjon. Itt-ott megcsillan a por levegőben. A fény pattog az álarcos, táncot járó emberek között. Hamisan pislákol. Aztán egy erős csóvával megvakít. Megvakít, de csak annyira, hogy a törött tükörben ne lássam, hogy rajtam is álarc van. Szilánkos képpé áll össze az alkoholtó boldogult emberek nevetése. Maszkra festett vigyor...

Egy életet táncolni át. Eddig nem értettem, hogyan lehetséges. Táncolni... táncolni… úgy, hogy nem tudod, mi rejlik a maszk mögött... Ez a leghazugabb bál a világon...

Tarka szoknyák fel-fellibbennek, de az alattuk lévő szürke harisnyát, csak pillanatokig lehet látni. Tiltott terület a szemnek. Tiltott minden, amit a ruha elfed. Gazdag s szegény mind itt mulat. A kihívó hölgy a lépcsőnél azt vizsgálja, hogy ki, melyik. Pénz sóvár szeme kapzsin tekint körbe. Méricskél, vizsgál mindenkit. Fölöttem sem siklik át a szeme. Rám néz... de egy vagyok a sok közül.

Az ajtón bezáródik mögöttem. Az utánam következők csalódott fejjel ballagnak. Ők sosem juthatnak be ide. A tiszteletes az ablaknál a tűzijátékot. Közben gyengén forgatja az aranykeresztet a kezében. Nem érti az égi csodát, csak bámulja... de hiába ő az egyetlen, aki észrevette, az maszktól ő sem látja rendesen. Még csak most léptem be, de már mennék, menekülnék innen! De az ajtó már zárva van... Tovább pásztázom a termet keresve a kiutat. Talán valahol ott van... ott... a terem túlvégében... csak az álarctól senki sem látja…

Slideshow with pictures of all the texts and poems created during this unconventional and inspiring day. The day was filled with creative writing workshops that went beyond normality: we painted with words, played wordgames, created poems thanks to our smartphone and read stories next to a virtual bonfire!

The following text was written by one of the participating children, Jázmin:

Jázmin: Valóság

Követtek. Lépéseik zaja visszhangot vert a fejemben. Megálltam és szembefordultam velük. Persze ez lehetetlen volt, hiszen ők csak a képzeletem szüleményei voltak.

-Tűnjetek el! - szóltam rá a két démonra.

- Nem megyek vissza!

Az egyik közelebb jött és megfogta a kezemet. Én is megszorítottam az övét.

- Hercegnő, te is tudod, hogy mi vagyunk a valóság! Ha elszakítanánk a jade láncot, átengedhetnénk a többieket. Megaláztak minket. Meséket írtak rólunk! Tudniuk kell, hogy a sárkányok, a démonok, a tündérek és a törpék a valóság! Vissza akarjuk kapni, ami a miénk!

Igaza volt. Nem tudnak örökké fogva tartani minket a könyvek lapjai.

A Képzelet és a Valóság régóta háborúzik.

A jade lánc, amivel megkötöztek minket, nálam volt mindig is. De ez a lánc a lelkem is egyben.

Én vagyok a Valóság ura. De az csak akkor lehet szabad, ha én meghalok.

A táskámba nyúlok. A jade lánc még nyáron is jéghideg. A másik démon a kezembe ad egy ollót.

Szeretnek engem. Viszont ők is tudják, hogy ha valaminek ura van, az nem lehet szabad. Még akkor sem, ha maga az úr is ezt akarja.

Szétfeszítettem a láncot. A démon rám nézett és egy könnycsepp gördült végig az arcán.

És vágott.

I’ve sometimes felt like taking the time to try and tell the full narrative of my disease. Now I can.

I was probably a little surprised that I was the one to be struck by cancer. Yeah well, who isn’t?

I have to say, however, that I’d been close to cancer before, as two of my sisters have gone through breast cancer treatment, including radiation therapy.

The same year that I was diagnosed with breast cancer, my husband had had surgery to remove a cancerous tumour in one of his kidneys. He was subsequently declared cured of cancer and didn’t have to go through more treatment. But before he had his surgery, I must admit that I was very pessimistic about it all. I felt sure I was going to lose him. He was very calm about it and confident that he’d be alright. We weren’t exactly on the same page.

When I received a letter from Holstebro later that year after a screening, I knew that I had to go in for more tests - even before I’d opened the letter.

It was as if I felt it from the letter. My husband was surprisingly calm in his reaction – also in this situation.

My first meeting with Viborg Hospital was really positive. I was well received and the level of information was high. They took a biopsy of the lump.

A few days after my first examination I got a letter again, saying that the biopsy was positive.

My next consultation, with a new doctor, when I was told the final result, all went very quietly. It was as if I had said to myself beforehand “this is something I have to get through, and I’ll try to handle it as rationally as possible".

When I left the consultation, a treatment pathway had already been planned for me. I was there on a Monday and on the Thursday I came back for surgery.

I remember thinking how amazing it was that the cancer package the politicians were talking about with such pride was really working.

It was a little unfortunate, however, that I had to undergo surgery again because the surgeon hadn’t been able to remove enough healthy tissue the first time around. Since I don’t have any discomfort from going under anesthesia, it didn’t worry me that much. 

The following text was written by one of the participating children, Brúnó:

Hideg

A hópelyhek lassan szállingózva érnek földet, majd szinte azonnal a kígyózó sártengerbe vesznek. A macskakő között kacskaringós patakok csordogálnak. Van, amely hópehely az útszéli szerencsétlent áztatja, és van, amely a háztetők cserepei között szlalomozva keres magának egy repedést, hol becsuroghat a lakásba. De amolyan is van, mely el sem éri a földet, mert a hózápor az előtt eláll, hogy az óriási mélységbe vetné magát. Viszont az összesnek egyazon a célja. Eljutni a békés tengerhez, amely végre megnyugvást rejt. De kit érdekel ez? Csak a bolondot meg a gyereket. A hópehely, az csak egy hópehely, se több, se kevesebb. Egy élettelen fagyott csepp, amely nem akarhat sehova jutni, semmit se tenni.

De. Akarhat.